Inkább a póráz

“Tessék pórázon vezetni!” – csak a sztentori sipító hang jött az emeletről, a forrás-öregasszony rejtőzködött valahol. Bennem meg persze ment fel azonnal az agyvíz, mert már megint miért szól bele mindenki az életembe, és miért is kéne “pórázon vezetni” fától fűcsomóig a dögeimet, mint holmi akarat, személyiség és agy nélküli bábokat?! Tudnak menni maguktól, úttestre nem kóvályognak le, öregasszonyt nem esznek, és nem nevezném épp élménydús, mozgásigényt kielégítő sétának, ha csak az én tempómban bocoghatnának, megkötve. Mert a szabál az szabál.

Aztán eszembe jutott pár eset, csak innen, a környékről. Amikor a kiskutya valamitől megijedve tökön-paszulyon át elrohant, keresztezte a Bocskait(!), a Fehérvárit(!!), a piacnál látták, de senki nem tudta megfogni, olyan rémült volt. Valahogy visszakavarodott az utcájukba, gazdi addigra persze eltűnt a balfenéken.

Meg a Kosztolányi környékén kóricáló vén fütyi, két ridgeback-méretű kutyával, egyik neveletlenebb mint a másik, a másik (vagy az egyik) ráadásul agresszor is, édesgazdájuk behívási kísérletei rendre eredménytelenek maradnak, de többnyire meg se próbálkozik vele. Az se túlzottan zavarja, ha ebei hat sávon rombolnak át, mert úgy tartja úri kedvük.

A rendre hozzánk csatlakozó pumiszerű kisszürke, akinek pofátlan egyből-seggbe közeledési technikája már az összes kutyánkból dührohamokat vált ki (Ardival az élen), szintén full behívhatatlan.

Shakira. Bővebben itt.

Bunkón rám rontó vizslapáros, hajnallati órán, kávé előtti morcos hangulatomban rúgnak vidáman sáros manccsal gyomorszájon, tudom, tudom, “csak örülnek”. Anyád.

Aztán. A sajnos túl gyakran hallott-olvasott esetek a péniszhosszabbítóként tartott (női gazdáknál is), ámde semennyire nem nevelt “harcikutya” gyűjtőnevű állatkákról, akik még a tapasztalt kutyást is megtévesztik, mert egyik pillanatban még boldog vigyorral játszanak, két másodperc múlva meg vérfürdő van, mert a más kutyáknál szokásos “ne már – vegyél vissza kicsit – most már elég legyen – letépemazarcodköcsög” lépcsőfokok kimaradnak. Az elején hellószia, aztán ha olyanja van, késel.

Szóval akármennyire is vagyok pórázellenes alapból, mert magamból indulok ki meg a tudatosabb kutyásokból, az a büdös nagy helyzet, hogy igenis pórázra kell venni azt a kutyát, amelyik

  • nem behívható
  • agresszív
  • ijedős vagy gyenge idegrendszerű
  • felugrálós
  • nem ismeri a járdaszabályt

és még egy csomó más eset is van biztosan, de hirtelen most ennyi jut eszembe.

Persze a kutyátlan többség (és az ebológiában járatlan kutyások szerint is) szerint minden bolhafészket, minden esetben megkötve kellene tartani, meg azt is értem, hogy az elvetemült kutyások pedig szeretnének kiskedvencüknek a három négyzetméteres kutyafuttatóknál több mozgási lehetőséget adni, de kellene valahol egy arany középút.

Mondjuk nevelés. Kutyaismeret. Alap kutyaiskola. Felelős kutyatartás.

Kellene az a pórázvizsga, de nagyon, persze kellene a kakifelszedés, chipelés, rendszeres állatorvosi vizsgálat, rendes kutyakajával etetés, betartatott állatvédelmi törvény is. Tudom, ne álmodjak ilyen nagyot, de kicsit azért lehet?

Csak ilyen egész picit, hogy legalább minimálisan ismerd, akivel együtt élsz?

Aki a legjobb barátod. Vagy mi.

This entry was posted in agresszió, behívás, felelős kutyatartás, nevelés, póráz. Bookmark the permalink.

3 Responses to Inkább a póráz

  1. ibi says:

    Két gyerekemből az idősebbik iszonyatosan fél a kutyáktól. Az elején, amikor még kicsi volt, nyilván nem félt, aztán pont azon a héten, hónapban, amikor még az árnyékától is félt, mert éppen akkor fedezte a világot és a szöszről, ami úszott a kádban, nem lehetett tudni, hogy az élőlény-e vagy se, akkor ugrált rá egy nagyon helyes kis fekete spániel, és nyalogatta össze vissza, meg ugrált körülötte. A gazdája nem tudta visszahívni. Mikor kérdeztem, akkor miért nem rakja pórázra, ha nem tudja visszahívni, azt mondta mert kicsi még, ha rárakja pórázra, akkor soha nem fogja megtanulni. A következő nap, amikor ugyanez a jelenet játszódott le a játszótér mellett megint, csak nem az én gyerekemmel (kutya ugrál, nyalogat, gyerek artikulálatlanul üvölt a félelemtől), akkor már kicsit emeltebb hangon próbáltam tisztázni, hogy akkor mi lenne, ha ezt a kutyát nem pont a játszótér mellett sétáltatná stb. az volt a válasz, hogy tegyük mi a gyerekünket pórázra. A gyerek azóta fél a kutyáktól. Miután az egész család hónapokig azon dolgozott, hogy kedves szimpatikus kutyákat legalább 10 méterre merjen megközelíteni, az egyik kiránduláson egy póráz nélkül sétáló kutya kikapta a földön ülő gyerek kezéből a kaját és elrohant vele. A gazdája épp hogy elnézést kért. Szerinted azóta mennyire bírunk közel menni egy kutyához? Saját egészen szubjektív tapasztalatom alapján a kutyatulajdonosok nagy része nem tudja behívni a kutyáját, és ezt nemis tartja fontosnak, mivel, az ő állítás szerint az ő kutyája nem agresszív.

    • Ági Ági says:

      Asszem pont erről írok. Vagy nem?…

      • De igen, és ez csak egy újabb példa, hogy mennyire igaza van. 🙂
        Még ovis voltam, mindig apu vitt haza. Az ovi mellett egy kisebb játszótér volt. Egy alkalommal az oviból épp csak kiérve, megláttam anyut a tér másik végén. Megpróbáltam odafutni, de egyszercsak egy kisméretű kutya terített le, egy helyen meg is harapott. A szülők ordítottak a gazdával, mert a kutyusnak még oltási könyve sem volt. Bajom nem lett, a kutyáktól sem félek, de pont az eset miatt tartom jó ötletnek a neveletlen kutyák pórázon tartását, vagy hogy azoknak ne lehessen kutyája, akiknek inkább aranyhal kellene.