Terápiás kutyák

Tíz kutyából talán ha kettő alkalmas rá. Vagy még annyi sem. Kemény vizsgákon kell átmennie annak, aki erre adja (kutyája) fejét, és nem utolsó szempont, hogy a kutya ne csak muszájból, a gazdi kedvéért viselkedjen “jól”, hanem lehetőleg élvezze is az egész hacacárét. Szeresse, rajongja az embereket, gyerekeket különösen, szívből, igazán. Cseppet se legyen agresszív, nemcsak önuralomból ne, hanem tényleg hiányozzanak ilyetén hajlamai. Legyen nyugodt, de azért ne narkolepsziás, a feladatokban lelkesen vegyen részt, de ne pörögje túl – emberben sem egyszerű ilyen jellemet találni, hát még kutyában. Sok kutya persze bármit megtesz, elvisel a gazdi kedvéért, de azért az nem az igazi. Erre születni kell.

Az a kezdetektől tiszta sor, hogy egyik kutyám se lenne alkalmas terápiásnak, idegenekkel szemben bizalmatlan és tartózkodó, ráadásul négylábú atommáglya mindkettő. Szerencséjükre nincsenek is ezirányú ambícióim, de ha lennének, akkor előbb szereznék be a célra egy labradort, minthogy őket kínozzam. Ugyanakkor meg van évente pár alkalom, amikor mégis kénytelenek elviselni, nevezetesen a kutyasulis bemutatók (ezeken Ardi akár élvezi is a figyelmet, ha párizsival van megtámogatva), meg az augusztusi rendszeres osztálytalálkozónk.

Volt idén is, a szokásosnál hárdkórabbra sikeredett. Több gyerek volt mint tavaly, meg tán pont most bírtak elkezdeni kamaszodni, mindenesetre  turbófokozaton nyúzták egymást, minket, a helyi macskapopulációt meg a hozott kutyákat. Ardi rendszeresen kikérte magának, csipogásától zengett a falu, Dorka inkább a sunnyogós én-itt-sem-vagyok rejtőzködési üzemmódot választotta (kivéve, ha előkerült a labda), és mindketten feszt menekültek. Ez volt a mázlijuk (meg az enyém), hogy megtehették. A korábbiakból tanulva már nyakörvet sem hagytam rajtuk, így nem maradt elkapási felület, le tudtak lécelni a forró helyzetekből. Nekem mindenképp kényelmesebb volt, hogy nem kellett folyton kápót játszanom a gyerekek mellett: ezt hagyd abba, ne így nyúlj hozzá, most engedd el, ne érintsd meg hátulról, hagyd békén a fülét.

Attól tartottam tán, hogy megharapják a purdékat? Ilyen messzire ők nem mennek el, de ezer más formája is lehet a konfliktusnak, ha sarokba szorulnak: morgás, vicsorgás, odavakkantás, főleg Dorci részéről, és pont ő a fenyegetőbb külsejű alapból, ronda szép nagy fekete. Ardi csak kushad, és nagyon nyomin néz ki. Nem akartam eddig eljutni, ezért biztosítottam nekik inkább a menekülést. A folytonos készenléttől másnap délutánra  úgy elfáradtak, hogy akkor már tökmindegy volt nekik; tűrték a simogatást, taperolást, álló helyükben elaludtak bárhol. Majdnem elhitették; milyen jó kutyák.

Nem túl rég viszont felfedeztem, hogy más kontextusban egyértelműen gyógyhatásúak, ki is használom: nevezetesen ha kutyát kell terápiázni. Mert mondjuk az adott eb nem találkozott még elég idegen négylábúval, vagy túl félénk, vagy félelmi agresszív. Persze megválogatom, kihez melyiket viszem, Ardi univerzálisabb, ő gyávából és morcosból is előbb-utóbb előcsalogatja a játszhatnékot, Dorka viszont tök jó a túl nagy arcú – persze nem a kajak agresszív – termetesebb kutyák helyrerakására, vagy a nagyoktól félős kicsik szocializálására. Ő ugyanis csakis akkor játszik és provokál (és törli fel a flasztert a másikkal), ha partnerében legalább egy morzsányi vagányság pislákol, ennek hiányában nem törődik vele, csak jelen van. És sokszor csak ennyi kell ahhoz, hogy a betojinak leessen: jéé, itt egy nálamnál jókorább, mégse bánt.

pf 002

ellenállhatatlan

És rém büszke vagyok, hogy ilyen remek partnerek, hogy segíteni tudnak, hogy megbízhatok bennük. Hogy magammal vihetem őket bárhova, és tudom, nem fognak leégetni.

Nagyon.

Képek: Skuta Vilmos (http://www.streetclickz.com/) , köszönet értük! 

This entry was posted in fegyelem, kiképzés, kulturált, munkakutya, segítőkutya, stressz, szocializáció, terápiás. Bookmark the permalink.

2 Responses to Terápiás kutyák

  1. az 5. kép qrvajó. kérem poszternek a falamra. =}