Mondjuk… Portugál

Az úgy volt, hogy nyáron nem igazán jutottunk el nyaralni, meg elég húzós is volt melóilag, szóval megállapodtunk, hogy akkor majd ősszel, valami tengerpartra, ahol még meleg van, kutyákkal. Példul Horvátország déli része, Dubrovnik vagy Orebić környéke, valami ház, amihez egész közel van a tenger, lehetőleg a hátsó kertben.

Aztán mivel a kevés rövid nyári kiruccanásunk egyike úgy nézett ki, hogy egy napig autóztunk a célig, másnap valami nemzetközi fesztivál volt a városban, ergo ültünk a dugóban, 40 percen át nem találtunk parkolóhelyet, aztán nyomorogtunk a tömegben, másnap meg kirándulni indultunk, de mégis megint egy dugóban kötöttünk ki, ami a kirándulóhelyhez vezető hegyi úton állt be, nem baleset volt, csak ennyien akartak pont ugyanarra hegyet mászni, ráadásul ácsorgás közben kigugliztuk, hogy amúgy kutyát nem is lehet bevinni (bazz, a Tátra szlovák oldalán levő nemzeti parkba igen, a lengyel oldalra meg nem, milyen ez már?!), ott ültünk hülyén három kutyával, szóval rendőrkanyarral vissza, hova menjünk akkor? menjünk Krakkóba, elindultunk, majd… álltunk a dugóban. Kurvára untuk, csóri kutyák meg pláne, képzelheted, ott ültek három napja a hátsó ülésen, fordultunk megint, visszamentünk a szállásra. Még a faluban se tudtunk sétálni egy jót, mert szabadon rohangáltak a mindenféle házak kutyái, meg kóborkák is, és elég határozottan úgy gondolták, ez az ő területük, kotródhatnánk innen míg szépen vagyunk. Másnap pedig már jöttünk haza, eltévedtünk, ergo megint vagy 8 órát töltöttünk a kocsiban ülve, szóval ezen a ponton szögeztem le, hogy ősszel bárhova is megyünk, de nem kocsival. A kutyák köszönik szépen, ők inkább hédereznek Zsófival és a vérkelpikkel, nem rínak nagyon, ha nélkülük megyünk.

Tehát így lett. Továbbra is dél felé húztunk volna, és úgy lett belőle Portugália, hogy ott még nem voltunk, fado lebeg az éterben, még tart a nyár de már nem döglesztő, viharos tengerparti sziklafalakon tenyészik a kacsakagyló, minden ház úgy néz ki kívülről mint a konyhám belülről, és az európai kontinensen ennél nyugatabbra nem mehetünk.

Aztán amikor rátaláltam a malomra, az végképp eldöntötte nem csak a helyet, de az időpontot is, mert csak adott két éjszakára volt már szabad (és mint ott kiderült, soha többé, mi voltunk az utolsók), szóval ez meghatározta, mikor utazzunk, kivettünk még öt napra egy másik – szintén elég menő – szállást Lisszabonban (éljen az Airbnb, olcsóbb volt mint a booking, a szállodáknál meg pláne), repjegy, autóbérlés, Uber app visszaélesítés, fürdőruha, útlevél, indulás.

Rohadt rövid egy hét volt, pláne két ilyen idegzüzü embernek, mint mi KK-val, kábé az utolsó napra eresztettünk le valamennyire, másnap meg már repülés haza, püff neki. Ráadásul hiába vadásztunk le a neten azokat az éttermeket, ahol kacsakagylót ehetnénk, mint kiderült, nincs már szezonja, komoly büntetést kap az étterem, mely felszolgálja. Azért az utolsó napon, hétfőn próba-szerencse alapon rákérdeztünk egy közvetlen tengerparti kajáldában, hogy maradt-e netán egy adag, mondták, hogy nem, de holnap jár le a tilalom, és lehet, hogy megint engedélyezik pár hétre a gyűjtést, talán már szerdától… behúztuk az “így jártunk” kártyát rendesen. Bánatunkban felzabáltunk Kraken összes többi családtagját.

És hogy milyen volt amúgy, ha egyszer végre le bírnék szakadni a zabálási vonalról? Napfényes, néha mediterrán, máskor meg óceáni, ilyenkor jöttek a durva szelek meg a sejtelmes, nyirkos, hideg ködök az óceán felől, nem csoda, hogy az angolok annyira otthon érzik itt magukat (jó sok expat van, tipikus Brexit-szavazóknak tűnt a nagyja, hogy fel lesznek nemsoká háborodva), az emberek elég kedvesek, tök jól beszélnek angolul, kutyabarátok, melegbarátok, a fű sem tilos szerintem, de mást is próbáltak ránk tukmálni nem messze a yardtól, szóval nem idegeskedik szét magukat más dolgán amíg nekik nem árt. Minden elég olcsó a ruhától a kajáig, aztán a lakás-kocsi-utazás vonalon jön egy bődületes ugrás, a közlekedés amolyan déliesen dudálós-nem indexelős-tülekedős, de nem idegesek, csak rámenősek.

Lisszabon

A főváros a mérsékelt lakosszámhoz képest furcsán terjedelmes, majd leszakadt a lábunk annyit gyalogoltunk és minimális részt jártunk csak be, ráadásul dimbes-dombos az egész, szembesített a nulla kondimmal, szuszogtam állandóan mint egy asztmás. Villamosra kaptunk párszor, eszméletlen emelkedőkön robognak fel, jókora lendületet vesznek előtte, ilyenkor ne ténferegj az útjukba, ha meg fenn vagy, vigyázz a tárcádra, kiváltképpen a híres 28-as vonalon. (Csakúgy, mint a budapestin.) Van metró is, meg rengeteg buszjárat, a külvárosokba vonatok járnak, de helyi bérlettel használhatók, mint nálunk a HÉV. Az épületek hol impozánsan csillognak az azulejotól, hol meg tök lepukkantak, akár mindezt egyszerre. Átlagban 4-5 szintesek, lift csak elvétve, szíjasak-inasak a portugálok, meg elég szépek is szerintem, gyakori az olívaszín bőr – mélybarna szem – napszítta szőke haj kombó, a nyelvüket pedig fel nem ismerném, néha oroszosan hangzik, néha arabosan, olykor franciásan, és a “köszönöm”-öt attól függően kell ragozni(!), hogy aki mondja, milyen nemű.

De jöjjenek a képek, melyek többet mesélnek, sokkal többet.

Megérkeztünk, és rögtön megtaláltuk a helyi Semmi Extrát (itt Seagull Method a neve), fél utcányira tőlünk, remek kajákkal, italválasztékkal, szuperkedves kiszolgálással.
Egy borboltot kerestünk, de annyira máshol jelölte a google, hogy kutakodás közben betévedtünk a bohémnegyedbe, ahol romkocsma váltakozott design lakberendezéssel, melegpornó-stúdió vintage bababolttal. A borbolt is meglett végül.
Aki smoothie-ra vágyik, dolgozzon meg érte. A turmixgépet hajtom épp.
A komplexum tetején bár és kilátás, egyik oldalon a Tejo fölötti hídra, másikon egy építési telekre. A kockásseggű csaj a túlnani Krisztus-szobornak integet.
Egymás napszemében. És a jelek szerint nagyobb az orrom, mint neki.
Villamosoztunk sokat emelkedőmászás helyett. Néha a sínek is bedugultak, mivel az autók is csak ott tudnak közlekedni, ergo nem gyorsabb a kötöttpályás közlekedés sem. Spongya Bob meg majdnem elütött, a bakter mérgesen nézett és még mérgesebben csilingelt, fékezni nagyon nem szeretnek, mert még visszacsúsznának a lejtőn.
Nem igazán értettük ezt a miniajtót
Szebbnél szebb kül- és beltéri csempék
Piac, ami igazából csak a külső részen az, a belső átrium a fast food és a fine dining precíz elegye. Sorba állsz, tálcát marsz, mivel étked frissen készítik előfordulhat hogy várnod is kell akár, viszont porcelántányérra kapod a mannát, italod pedig üvegpohárba, az eszcájg is fém. Csak azok az éttermek, cukrászdák, bor-, sör- és egyéb italmérések nyithatnak itt standot, akik a nagyon szigorú, nemzetközi szakmai zsüri előtt is megfelelnek. Világszerte számos nagyvárosban van még Time Out Market, nem csak Lisszabonban.
Elevador de Santa Justa. Eredetileg két utca közötti hatalmas szintkülönbség áthidalására építették, Gustave Eiffel egyik tanítványa tervezte. Ma inkább turistalátványosság, hülyét is kapnának az itt lakók, ha napi többször végig kellene állniuk a kábén másfél órás sort. Ha helyszínen fizetsz, 5,5 EUR egy menet, ha van villamosjegyed, az 2,9 EUR, a 24 órás tömegközlekedési bérlet meg 6,4 EUR, számold ki, melyik éri meg… ráadásul ha felkavarogsz a környező utcákon és fentről lefelé használod, nincs sor. Annyira nincs, hogy a huszonpár személyes liftben ketten voltunk összvissz KK-val.
Körbekilátás fentről, Ági felfedezte a rácson át fotózás izgalmait és nem tud betelni vele.
KK kicsit magányos a liftben
Nagyon tetszett nekem a fenti romos templom (és múzeum) a csupasz íveivel, sajna zárva volt még ottjártunkkor
Minden tér, utca, járda ezzel az apró kockakővel van burkolva, sok helyen feliratokat, mintákat is tesznek bele, nagyon látványos meg egyedi, viszont mivel kábé a középkor óta itt van, olajsimára kopott a felszíne a milliónyi talptól, plusz egyenetlenek a kockák és soha nincsenek vízszintesen rakva. Az első napi többszörös bokaficam után átváltottam az überkényelmes Furoshiki tekerős cipőmre (egyesek szerint kapca), na az képes volt követni az összes kepehupát, és remekül tapadt. Minden csodálatom azoké a csajoké, akik tűsarkúban járják ezt a terepet.
Népszerű látványosság ez a két oszlop, azon portugál expedícóknak állítanak emléket, amelyek innen, a Tejo partjáról indultak hódító útjukra. A nyüzsgő, zenészekkel, turistákkal, zsebesekkel és fűárusokkal teli térről le lehet mászni a víz partjára és máris nyugi van. Persze megkóstoltam, itt már sós a víz, pár kilométernyire van csak az óceán.
Sirály is van, bár nem fehér, inkább móros beütésű.
Villamosozunk ismét, fullos a dugó, autók, tuktukok, gyalogosok, keresztirányú viliforgalom… van, hogy egyszerűbb leszállni, előresétálni, és a sor elején álló vilire visszaszállni.
Mindentnézelődés
Egyik must-see a Belém-torony, XVI. századi erőd és lakótorony és börtön, a Tejo túlpartján álló másik toronnyal tökéletes védelmet adtak a városnak, nem volt hajó, mely átjutott volna ágyúik kereszttüzén. Szélesebb lakó pedig a belső folyosóin.
A szöges dzseki ház-verziója, avagy szado-mazo épület.
Metrózunk boldogan
A lazacszín ház aljában van a kricsmi, ami törzshelyünk lett seperc alatt, 6 utca fut össze egy kereszteződésben, ez arrafelé teljesen átlagosnak számít. Morfondíroztam sokat, hogyan alkalmazzák itt a jobbkéz-szabályt…
Ha a másik irányba indultunk az utcánkon, akkor meg ebbe a terecskébe botlottunk
Seagull Method by night

Sintra

Sintra és Colares környékén épültek a különböző királyok nyári palotái, a körülöttük elterülő erdők és parkok szintén teli vannak látnivalóval. Jópár nap kellene a felfedezésükhöz, nekünk csak egy fél volt, úgyhogy kiválasztottam Quinta da Regaleira-t, a XX. század elején épült mesekastélyt, mely leghíresebb tulajdonosa, egy egzaltált milliomos érdeklődési köreit tükrözi; a palota, a kápolna és a park is tele szabadkőműves, alkimista, templomos és rózsakeresztes vonatkozásokkal. Az eredmény kicsit mű, kicsit zavaros, olykor baromi csicsás, de összességében elbűvölő. Állítólag Roxfort ihletforrása a kastély, Rowling a regény sikere után át is költözött Sintrába.

A sintrai világörökségi helyszíneket magába foglaló nemzeti park tenger határolta szélén található az európai kontinens legnyugatibb pontja, Cabo da Roca (mondom kontinens, tehát Írország és Izland nem számít). Természetesen itt is nyüzsögnek a turisták (akik magukat amúgy sértődötten égnek bökött orral “utazó”-ként aposztrofálják, mert mi mind egyéniségek vagyunk), hamar meguntuk őket, és még nagyobb egyéniségként kimásztunk a világítótorony másik oldalán toronyló sziklákra, ahonnan majd’ lesodort a viharos szél, kapaszkodtam mindenbe, amit értem, választhattam a porladó kövek és a rohadt szúrós bozót között, de legalább viszonylag egyedül voltunk. Pár helyen ki van írva ugyan, hogy veszélyes meg minden, de nem nagyon törik magukat korlátépítéssel, tudván, úgyis mindig lesz pár marha, aki csakazértis kimászik. Ha lepotyog, így járt.

És hát persze az Atlanti-óceánba be KELL mennem, ha ott vagyok, mit érdekel engem, hogy október van. Úgyhogy csuka le, farmer feltűr, irány a víz, naná, hogy az első nagyobb hullám gyorsabb volt nálam, naná, hogy derékig beterített, naná, hogy mindezt éttermezés előtt, na itt jött képbe az október, mert naná, hogy nem száradtam meg vacsoráig, illedelmesen ücsörögtem a terített asztalnál sóvizes bugyiban, az asztal alatt egymáshoz dörzsölgetve a bokáim, hátha sikerül némileg leradíroznom a homokot.

Mindegy, megérte. Rég röhögtem ilyen jót.

Cabo da Roca, kontinensünk Nyugatvége. Viharos, szeles, tágas, elképesztő a tudat, hogy a következő állomás Észak-Amerika.
Pillanatokon belül változó fényviszonyok. Na jó, az utolsó csak egy alulexponálás.
Quinta da Regaleira
Muszáj kollázsokat gyártanom, mert különben 5 méter hosszú lenne a poszt. Szóval ez az egyik fő attrakció, a szabadkőműves beavatási kút két verziója, az első képen a befejezetlen, a többin a teljes. Képzeld el, hogy teliholdnál, fáklyafényben ereszkedsz lefelé majdnem 30 métert, az egyes lépcsőfordulók közti lépcsőszámok természetesen okkult szabályokat követnek, halk kántálás, csuklyás alakok… brrrr.
A kút alján elágazó barlangrendszerbe jutsz, az egyik ág egy tóhoz vezet, amin lépőkövek vezetnek ki a felszínre. Az egész park tele van barlangokkal, alagutakkal, játékossággal.
Erősen szecessziós oldalerkély
Növénycsodák mindenfelé, szubtrópusi cserépszökevények: lándzsarózsa, páfrányok a fatörzsön, könnyezőpálma, bromélia
Bástyák, tornyok, mellvédek, átjárók mindenfelé, elvarázsolt kastélypark
Lásd mint fenn. A második kép kőcsipkéjént át a mór vár látszik.
A palota belső terei már tényleg megfekszik a gyomrot, barokkosan nehézkes az enteriőr, de részleteiben azért még akad egy-egy finomság. Az utolsó kép meg csak az én kisérletező kedvemet (és pár oroszlánt) tükrözi
Komolyan jól jött ennyi zavarbaejtő részletesség után a tengert nézni. Sokáig.
KK-val vagy nélküle, esküvői fotozkodással vagy csak sirályokkal
Némileg hullámos lettem

Szállások

Mindkettő elég fullos volt, nekem legalábbis nagyon bejöttek, a lisszabonit szívesen hazahoztam volna, a malom pedig különleges élmény (egészen addig, amíg éjszaka arra ébredsz, hogy pisilned kell, és ehhez bizony két emeletnyit kell lépcsőznöd).

Szóval ez egy ilyen teljes legfelső szintet elfoglalő lakás, totál átszellőztethető, meg tágas, és hát amit főleg imádtam, az a két külön klotyó. Értékeled egy idő után az ilyeneket, na.
De a főfő extra a kilátás. Ugye?…
Ő pedig a malom. Malomka. Négyszemélyesként is kiadható, de igazából kettőnek kényelmes.
Felső, középső, alsó szint, jól látod, a konyhában malomkerék az asztal.
A tulajdonos lány nagyapja rendezgette-szépítgette a malmot, generációk óta a család tulajdona. A kézmosó feletti csempéket egyenként válogatták, mindegyik stílusáról, festési módszeréről tudott valamit mesélni. Az egész épületen látszott, hogy féltve szépítgetik, gondozzák mióta csak átalakították, szinte az összes apró részlet kézi munka eredménye, több tucat fotót lőhettem volna csak ezekről; a falba épített üvegpalackokról, a korlát kötelét rögzítő patkókról, az eredetileg a malomkövet tartó kőhurkokba illesztett korlátelemekről, az egy darab kőből faragott kinti kézmosóról.
Talán ez az egyik ok, hogy többé nem bérelhető, megtartják saját használatra. Csodálom, hogy egyáltalán eddig kiadták… mázlink volt.
Paparazzo kap el, míg a lakománkat fotózom (holott nem is instázom). Itt is malomkő az asztal, külön imádtam a madáritatót a közepén.

Kaják

Na végre elértünk a lényeghez!

A repülőn nem ettünk, volt vagy délután 3 mire lekavarodtunk a Seagull-ba (6-kor reggeliztünk), ott pont teltház volt, sokára kaptunk kaját, kínunkban a szomszéd asztal kajáit fotóztuk szelfinek álcázva
Time Out Market-en kényeztetődöm portói válogatással, sonkával töltött fügével, sajtokkal…
… KK pedig poliphotdoggal. Már nem emlékszem, örömkönnyeket sír-e épp vagy röhögcsél
Ez a bolt kizárólag a szardíniakonzervről szól, és nem ez volt az egyetlen. Hatalmas kultusza, gourmet-értéke van ott eme eledelnek, Mautner Zsófi is írt róla. Minden boltban évjáratok, márkák, ízesítések széles választéka.
“Most másfelé néz, gyorsan!” LX Factory, a bohémnegyed egyik tapas-bár és borozó kombója. Csak a szokásos: sajtok, olajbogyó, dió, lekvár, sonka, kenyér. Ja és bor.
Ez a szörnyeteg mellettem illegette magát, eleinte nagyon sajnáltam, hogy az étterem élő menüjeként retteg a kiválasztatástól, aztán a pincér elmesélte, hogy jó régóta itt van, senki nem kéri, mert túl nagy és rohadt drága lenne. Akkor meg a szűk akvárium miatt kezdtem sajnálni.
Őket már nem volt miért szánni
Külön szerszámkészlet jár hozzá. Tools for dummies.
Próbáld meg KK-t rávenni, hogy ne játsszon az étellel. Vagy bármivel.
A változatosság kedvéért nem tengeri kaja, legalábbis nálam
És a reggelink is húsmentes. Az a kardamomos tekercs, jajj! Pedig a kardamom erőteljes fűszer, könnyű túlzásba vinni, de ez a süti úgy jó, ahogy van. Volt.
Ajándékba kaptuk a piát, a kutya meg jött magától. Itt sem szabadulok a labradákoroktól.

Szóval Portugália szép és jó és valószínűleg kellemesebb tavasszal-ősszel, mint a nyári hőséges turistahad idején… igaz, akkor meg van kacsakagyló.

This entry was posted in galéria, offtopic, utazás. Bookmark the permalink.

Comments are closed.