Utazások négylábúmmal – 1.rész

Korábban már próbáltam árnyalni némiképp az idősebb és ifjabb generáció közti különbséget, és újabb Timber-Doris eltéréssel szembesültünk, amikor nyaralni indultunk. Ahogy Tinyónál megszoktam, lazán lepasszoltam a kisállatot a szüleimnek. Szerencséjükre ez egy rövidebb üdülés volt. Hazaérkezésünkkor anyám kedvesen mosolyogva fogadott minket, de gyanúsan tikkelt a szeme. A hangszálai bekrepáltak – próbálta párszor crescendóban visszahívni a törperakétát. Valamiért úgy éreztem, nem örülne, ha megint megkérnénk a négylábú unoka felügyeletére…

Ezután bepróbálkoztam a nővéremnél.  Elvégre van ott két kamasz gyerek, egy ereje teljében duzzadó férfiember, csak el tudnak bánni a kutyanövendékkel. Ismét alábecsültem Dorkát, de legalább nem unatkoztak. Főleg, amikor Joci – az erejeteljes, stb. férfi – éjjel egykor hazaért a munkából, próbált csendben matatni a zárral, a vendégről nem tudva. A házőrző felneszelt, azonnal üvöltve rohant teljesíteni kötelességét, Joci ijedtében elejtette a kulcsot, oldalra ugrott, neki a csengőnek. Ezt Doris még inkább zokon vette, világgá  is kürtölte a végveszedelmet, hogy aki eddig esetleg még nem tudott volna róla, értesüljön – a tízemeletes házban hallhatták páran… Szóval ez a lehetőség is bezárult.

Nem sok opció maradt. Timberrel simán megoldható volt a családon, ismerősi körön belüli elhelyezés, vele még az abszolút kutyajáratlan barátnőm is elbírt. Őt fentiek után inkább nem kértem meg, túl jó cimbora. Egyszer kipróbáltunk egy kutyapanziót, drága volt és valahogy nem igazán voltunk meggyőződve arról, hogy tényleg sétáltatták is Büdit, szerintünk csak kicsapták a kertbe – ha szerencséje volt. Ha nem, akkor ketrecben töltötte idejét. Mindenesetre gyanúsan örvendezett, amikor érte mentünk.

Timber még megvolt, amikor összebarátkoztam Zsófival, aki két házzal mellettünk lakik. Egy félős kelpie-t sétáltatott, és elég rossz véleménnyel volt a grönikről. (Nem az előítélet, hanem a tapasztalat beszélt belőle, késő-tini kora ellenére rengeteget tudott a kutyákról, évek óta dolgozott sportkutyákkal – agility, frisbee – , és időnként viselkedési problémás állatokat is elvállalt, mint például az akkor nála vendégeskedő kelpie, Jet*.) Véleménye hamar megváltozott; nem győzött ámuldozni Timbin, hogy milyen nyugis és kiegyensúlyozott, aztán meg Dorkán, hogy milyen pörgős és kiegyensúlyozott.

*nem tudom, a kutyaértés nála tanult-e vagy veleszületett, de valami félelmetesen tehetséges a csaj. Victoria Stilwell nem halt meg, de benne reinkarnálódott.

Félve kérdeztem rá, esetleg lehet-e szó nála ebfelügyeletről, és oltárian megkönnyebbültem, amikor lelkesen elvállalta. (Akkor még nem tudtam, hogy időnként négyen is előfordulnak nála egyidejűleg, egyik sem szobaszőnyeg típus; egy kelpie, egy border, egy gröni és egy malinois. Utóbbiról nem is írtam a hárommal ezelőtti bejegyzésben, pedig ő a legkeményebb belga. Illetve van, aki szerint a laekenois, de az olyan, mint Columbo felesége; még senki nem látta.)

A rövidebb utazásaink alatti kutyaszitter így megoldódott, Zsófinál nyugodt szívvel hagytam ott a blökit. Egy idő múlva kicsit nagymamás szituáció állt fel: Zsó volt a mindent megengedő, mindig játszó “nagyi”, akinél ráadásul Shianne is ott van, én meg a szigorú szülő, akinél viselkedni kell. Pedig nála is tanult Doris új feladatokat, például a szlalomot, vagy az ölbeugrást. De gyanítom, hogy fegyelmező gyakorlatoknak a közelébe se mentek. 🙂

Hosszabb eltávokra pedig maradt Ági, a másik nagymama: Dorka tenyésztője. Hozzá ugyan Ajkára – pontosabban Magyarpolányba – kell utazni, de cserébe ott van a kert, a tesók, Zoé (az anya) meg a mudik. Buli reggeltől-estig!

pf 097

Szerelmes reggelek

Aki rosszul viselte a különválásokat, az inkább én voltam. Eleinte még megkönnyebbülést jelentett szabadságra menni a bosszúpisik, szétrágott könyvek, idegbajos séták világából, aztán ahogy Dorka egyre inkább társsá érett, annál hamarabb kezdett hiányozni. Tavalyelőtt még nélküle mentünk nyaralni, és végig azon lamentáltunk, milyen jól érezte volna magát ő is a legtöbb helyen, ahol voltunk. Tavaly aztán beérett az elhatározás: most már őt is visszük.

Először a környékbeli tengerpartokban gondolkodtunk. Mindenáron “vizes” helyre akartunk menni, ahol végre nem problémázik senki azon, hogy a kutya is bejön fürdeni velünk. Barátaink meséltek Montenegro szépségeiről, ezért első célpontunk volt, de csak egyetlen kutyabarát szállodát találtunk. Nu, akkor menjünk egy kicsit nyugatabbra. Keresgéltünk szállást a szlovén és az olasz partokon, de vagy fullra tele voltak már, vagy piszok drágáért mérték a szobát.

Lassan már a tengerpartól is lemondtunk volna, legyen tó, irány Ausztria, a tiszta hegyi tavak és kutyabarát szállodák hazája. Találtunk is egy csoda helyet (a remek ajánlókért köszönet Fröccs gazdájának), külön kutyastrand, mancszuhany, bekészített finomságok… csak épp az ára volt háromszor annyi, mint amire számítottunk. És ugyanígy volt máshol is Ausztria-szerte.
Kezdett nagyon sürgetni az idő, már csak egy hetünk volt az indulásig, és nemhogy a szállás, de az úticél sem tisztázódott még. Bepöccentem, és rákerestem Belgiumra. Mondván, tenger ott is van, Dorka megnézheti őshazáját, és az eddigi ajánlatoknál már nemigen lehet drágább. Aztán csak pilláztam. Merthogy jóval olcsóbb volt. Hely is volt garmadával. Jobbnál jobbak. Gyors fejszámolás: még benzinköltséggel együtt is jók vagyunk.

Nem sokat tököltünk ezután, még aznap este megterveztük az utat, lefoglaltuk a szállást; egy éjszaka odafelé valahol Nürnberg magasságában, négy Brugge-ben, három Amszterdamban, egy meg hazafelé Stuttgartban. Doris kapott egy igazolást az útlevelébe veszettség elleni oltásról és a féreghajtásról, EU-n belüli utazáshoz ez kell, no meg persze a chip, de azt már tojáshéjpopsis korában megkapta. Akár indulhattunk is.

This entry was posted in fürdés, kutyás strand, Timber, utazás. Bookmark the permalink.

One Response to Utazások négylábúmmal – 1.rész

  1. imááádooom az írásaidat 😀 komolyan pályát tévesztettél 😀 😛 és köszönöm a rólam írt részt, nagyon nagyon jól esik :’) :*