VIHÁNC BIGE

Már gyerekkoromban is nagyon szerettem a kutyákat… bla, bla, bla. Mily meglepő, nem? tök valószínű, hogy olyan némber kezd kutyás blogot, aki rühelli a bolhazsákokat.

Amúgy meg hát persze. Anyám esténként nem Grimm-meséket olvasott  fel (vagy ha mégis, rettentően kiakadtam a vadászra, hogy olyan csúnyán elbánt csóri farkassal holmi nagymamák és lúzer unokájuk érdekében), hanem a Lassie hazatér-ből egy-egy fejezetet.

Jól bele is szerettünk a skót juhászba anyuval. Elkezdtük váltott műszakban puhítani apámat, hogy kutya. Két évünkbe telt, de győztünk. Addig is volt zebrapinty, kanári, papagáj, aranyhörcsög, a telkünkön fogtam békát, gyíkot, egeret, sérült verébfiókát. Egyszer hazaállítottam vízisiklóval a nyakamban. Anyám frászt kapott, tudván, viperát ugyanúgy felkaptam volna.

Szóval indulhatott a kutya-projekt. Persze azt beláttuk, hogy a panelba a collie túl nagy lenne (francokat, de akkor még azt hittem), úgyhogy kiegyeztünk sheltie-ben. Feltúrtam a szakkönyveket fajtaleírásért, fotóért, de ami képet találtam, azon úgy állt a delikvens füle, mintha nem bicsakló ámde álló és kerek lenne, á la Miki egér.

Dolly

Anyuéknak nem tetszett. A B opció spániel lévén – mivel még a tágan vett család kutyás tapasztalata is csak egyetlen fellelhető ebre korlátozódott, és az épp spanca, abból is pünkt aranyszínű volt  –  spánielünk lett. Angol cocker. Természetesen arany. Természetesen ideggyenge és agresszív.

Persze azért cuki is volt, meg szerettem és nagyon megsirattam, amikor hat éves kora előtt veseelégtelenségben elpusztult.

DollyvalHolott viszonyunk minden volt, csak nem harmonikus; én kamaszodóban, a kutya alapból kiegyensúlyozatlan, gazdinak épp a húzódozó aput választotta, messze a legstabilabb pont lévén a szeleburdi családban, ő viszont elég sokszor került zaklatott lelkiállapotba az összepisilt padlószőnyeg, lehántott tapéta, szétrágott cipők láttán. Pedig Dolly őt nem is harapta meg, ahogy engem sokszor.

17 voltam mikor meghalt, apu hallani se akart utánpótlásról. Azt mondta, majd ha saját lakásom lesz, olyan kutyám lehet, amilyet akarok. Jó, mondtam, akkor lakást kérek.

Nem volt egyszerű, de megoldottuk. Tanácsi Önkormányzati cserével, jogi csűrcsavarral 350ezer pénzért* lett egy VIII. kerületi, földszinti, udvari, 28 négyzetméteres birodalmam. Se fürdő, se fűtés,  a festés okizöld, a hátsó fal salétromos, WC a folyosó végén, de az ENYÉM.

*mielőtt bárki felhördülne, 1994-ben járunk.

Jöhetett a kutya. Rettentő körültekintően választottam fajtát, nevezetesen megláttam ezt a képet:

tervu

és azt mondtam, kell. A fotó Szinák-Veress Kutyakalauzának hátsó borítóján leledzett, a könyvben szó sem volt groenendaelről, malinoisról, laekenoisról, de meg a tervueren is simán csak belga juhászkutyaként szerepelt. A befeketedés sztorija itt olvasható.

Télvíz idején költöztem, ebszaporulat még sehol. Ugyan a macska volt az egyetlen kisállat, amire soha nem vágytam, de így adódott, hogy előbb lett macsekom, mint ebkölyköm, mert az egyértelmű volt, hogy valami állatnak muszáj azonnal lennie. Maffia jött, és rögtön sikerült is olyan magasra tennie a lécet, hogy a jövőbeli cinyóknak igencsak össze kell kapniuk magukat. Tavaly ment el az öreglány, fél életemre macskássá tett.

Kutyatartóból hoppmester

dog-in-glasses

Aztán fél évre rá megjött végre Timber, a fekete belga juhász kisasszony, küllemre kismedve, jellemre vajaskenyér. Kiképzési bibliám és egyetlen támaszom akkoriban a 400 tanács kutyakedvelőknek c. alapmű volt, se Timber, se előtte Dolly nem jártak kutyasuliba. Nagyon nem is éreztem hiányát, a kötelező ül-fekszik-marad-lábhoz feladatsort könyvből is meg tudták tanulni, többre meg nem volt igényem. Igen, az ülést fenéklenyomással tanulták és nem klikkerrel meg jutifalattal, de nem hiszem, hogy komolyabb lelki törést szenvedtek volna ettől. Viselkedési problémáik nem voltak, illetve Dollynak igen, de a génállományon a legtürelmesebb klikkerezés sem tud változtatni.

frissen mosott bakfis

Timbi igencsak matróna volt már, mikor a festői Józsefvárosból Kelenföldre költöztünk, és ezzel belecsöppentem egy teljesen eltérő kutyatartási kultúrába. A nyócban ha szembejött egy kutyás, láttunkra azonnal áttepert az utca túloldalára, a köszönés ugyanúgy nem volt divatban mint a kakifelszedés (egy alkalommal épp akkor ment el mellettünk egy helyi többségi lakos kiscsalád, mikor Tinyó produktumát gyűjtöttem be, a gyerek undorodva kiabálta: fujj, nézd, felszedi a szart!). Ebek összeengedése játék céljából maximum a Népligetben fordult néha elő, vagy ha kirándulni mentünk elvetemült labradoros barátnőmmel. Igaz, Timber nem volt nagy kutyabarát, elég morózus tudott lenni ha bárki négylábú szemet vetett a labdájára, de nem csak ennek volt köszönhető, hogy 13 év alatt egyetlen kutyás ismeretséget se kötöttünk.

Ehhez képest az úri, sznob Budán szinte azonnal rengeteg barátunk lett már a nyugdíjas Timbivel is, ükunokájával, Dorcival meg pláne. Jól is jön, mert Dorka extrém kutyabolond, elvan ugyan magában is séta közben, de mégis az az igazi, ha valakit nyúzhat. Újabban Ardi – jobb híján – kielégíti ezen igényeit, de jobban örülök, ha más kutyája lesz tök mocskos.

Vele viszont már nem úsztam meg kutyasuli nélkül, egy éves korára full kezelhetetlenné vált. Tojt a fejemre behíváskor, szétszedte a bútorokat, merő rosszindulatból bepisilt, ha csak tíz percre is magára merészeltük hagyni. Úgyhogy kénytelen-kelletlen beiskoláztuk a kisasszonyt, pedig nagyon nem fűlt a fogam hozzá. Hiába volt egyértelmű, hogy egyedül immár nem boldogulok, lázadozott a hatalmas egóm. Hiszen őskutyás vagyok, kiképeztem nem is egyet, tök jól működtek, nehogy már valaki más mondja meg, mit hogy csináljak! És különben is, biztos dögunalom az egész, meg a kutyák is tutira utálják, aminek a nevében iskola van, hogy is lehetne szeretni?!

Aztán mégis lehet. Olyannyira, hogy az alapképzés után ottragadtam agilityre, majd K99-re, és annyi mindent voltam kénytelen az ebek működéséről megtanulni Átokverés Dorka miatt, hogy a rám ragadt sok tudománnyal akár kezdhettem is volna valamit. Hozzácsaptam egy habilitációs kutyakiképzői tanfolyamot – legyen akkor már hivatalos – , cserébe megkaptam a suli középhaladó csoportját.

Meg az időnkénti bizonytalanság-rohamokat. Honnan veszem én ehhez a bátorságot? Jajistenem, hiszen nem is értek a kutyákhoz! Minél többet tanulok róluk, annál kevésbé! Egy csomó barátom sokkal jobban vágja a témát, aztán mégsincs pofája kiképzőnek nevezni magát! (fejben fel-alá rohangál és sikoltozik)

Szóval egy csomó mindent egyelőre épp csak kapiskálok; például hogyan motiváljak egy nem kajás, nem labdás kutyát? kell-e tartanom egy szélesszájútól? mit tanácsoljak keményvonalas munkakutyáját a családi kutya szerepébe lefokozó gazdinak?…  ergo tipródom, próbálkozom, tapasztalok, tanulok. És aztán mindezt leírom.

A sok tipródásnak előnye is van; addig kotrok egy-egy probléma után, annyi mindenféle tanfolyamba, szemináriumba, képzésbe ásom bele magam, hogy azért csak-csak haladok valamerre. Úgy tűnik, a vakvezetőkutya-képzésnél lukadtam ki, legalábbis ezt csinálom napi 8 órában.

A blogról

Eleinte próbáltam simulékonyan írni, nehogy belegázoljak bárki lelki csipkéjébe, aztán hamar rájöttem, hogy ez így nem megy. Valakiébe úgyis bele fogok, nem tudok mindenkinek kedvére tenni, aki akar úgyis beleköt. Nem lehet minden mondat után elnézést kérni, simítgatni. Ezen kívül halál unalmas, ha mindig minden mondat és bejegyzés píszi, na meg véleménykifejtő funkcióra totál alkalmatlan.

És nehogy már a saját blogomon ne mondhassam el, mit gondolok. Igen, sarkítok, tudatos a dolog. Akinek nem inge…

A kommentelésről

Nem tudom annyira frappánsan megfogalmazni, mint egyik kedvenc bloggerem, ezért – engedélyével – tőle idézek:

“olvasd végig a bejegyzést, ne ítélj öt sor után — amikor írok, értelmes, kíváncsi, figyelmes, poént, utalást is értő olvasót feltételezek.”

és

“nézz szét a címkék között, a kapcsolódó és a korábbi bejegyzésekben, ne egyetlen írásból alkoss véleményt, próbáld megérteni az előzményeket és a kontextust.”

Nem tudok azzal mit kezdeni, ha valaki kiragad a szövegből egy mondatot és vesszőlovazik rajta mondván, az Fifikére márpedig nem igaz. Persze, és biztos nem igaz Buksira se, meg Néróra, de azért lehet, hogy általánosan igaz. Nem vitatkozom, érvelek, harcolok minden egyes kijelentésem létjogosultságáért. Vagy tán védekeznem kéne, ha valaki egy ideje olvasgat, megismeri nagyjából a hátterem, hozzáállásom, nézeteim, aztán a sötét ismeretlenségből – uccu neki – kivont karddal nekem ront?

Biztos hogy van nálam sokkal hozzáértőbb, tapasztaltabb kutyás, sőt. Ha az vagy, gondolj bele, mennyire viselted jól anno, ha idegenek beledumáltak, hogy csinálod. Vannak mestereim jópáran, látom az eredményeiket, szakmai múltjukat, elég nekem őket követni. Így is kapkodom a fejem.

KK azt mondja, kéne valami zárszó a végére, de már így is túl hosszú lett.

Kenta+Cirmione+én

van kutyátlan fotóm is, beee!

Comments are closed.