Canis Ludens

Versenypara

Mindkét kutyát beneveztem. Utána jöttem rá, hogy ez összesen négy agility és két open jumping futamot jelent, és hogy reggel 7-től este 7-ig kinn leszek a pályán. Egyre hülyébb ötletnek tűnt.

Végigizgultam a hetet. Kisebb-nagyobb hullámokban, de mindig ott mocorgott nem túl mélyen. Aztán reggel, amikor fordultam le az M7-esről Tárnok felé, crescendóba váltott, nagyon szerettem volna 12 órával öregebb lenni. Önmagát gerjesztette a para, hogy basszus, hogy fogom végigcsinálni a napot, mennyire nyomasztom szanaszét csóri kutyáimat, síkideg leszek és kibírhatatlan. És se egy feles, se nyugibogyó nincs nálam! Ráadásul a pályabejárás után várni kellett, nagyon sokat. 37-en voltak A1 maxiban, és még vagy 10-en midiben, legvégén volt a mini. Meg hideg is volt, beültem a kocsiba a kutyák mellé, félkómában néztem az órát, fejben újra és újra lejártam a pályát.

És valamikor átkattantam. Mikor felálltam Ardival az első futamhoz, nyugodt voltam, összeszedett, kontrollált. A kutya is rendben volt, kézben tartott, figyelmes. Sehol a szokásos “valahogy csak fussuk le, éljük túl”. Ettől függetlenül elb*tam, de legalább az is tudatos volt (épp futottam a palló mellett, és gyorsan átvillant: zónázzunk a végén? á, most verseny van, rohanjunk inkább, kicsi a kutya, biztos belelép a zónába! Hát ezúttal nem tette, macskaként átugrotta.). Hiába lettünk ezzel együtt bronzérmesek, elbénáztam a hibátlant.

Aztán a következő az lett. Utána jött Dorci, volt egy túl közelről indított szlalombemenet, de amúgy meg tök jól sikerült. Iszonyúan örültem a csajnak, mert azért az A2 még mindkettőnknek nehéz kicsit, de ő sokkal ügyesebb mint én. És végre megbízom benne, elhiszem hogy tudja, hogy figyel, hogy nagyon meg akar felelni. Kezdem elengedni a régi, agyatlan grönit, aki minden útjába kerülő dolgot megugrik, just for fun. Iszonyú sok, többéves munkánk van ebben, de megérte, szuperjó vele futni.

A kisrókát is kezdem kiismerni, kell neki egy kis szigor futam előtt, meg nagyon sok vidámság, amit mondjuk este 5 körül elég nehezem tudtam produkálni, de valahogy mégis elhitettem vele, mekkora jó buli lesz a következő 35 másodperc, pedig rohadt fáradt volt ő is. Dorci utolsó futamára végképp kisült az agyam, de valahogy addigra sz*tam az egészre. A mór megtette kötelességét, a mór mehet meghalni. Vagy olyasmi.

Nagyon jól jött ez feszített tempójú, de sikeres nap, mert már kezdett zavarni, mennyire túlizgulom a versenyeket, pedig edzésen olyan flottul mennek a nehéz szituk is. Aztán a lámpaláztól olykor elfelejtem a pályát, vagy az ezerszer sulykolt evidens alapdolgokat (nézz össze vele, nyisd a vállad, szólj neki, lenn a kezed,  a pálya három méterrel az utolsó akadály után ér véget…), a feszültségemet átveszi a kutya, és az egész nagyon káoszos és kudarcos lesz. Már azon kezdtem agyalni, hogy kéne valami szakszerű segítség, sportpszichológus vagy mittudomén, de közben meg azért nem volt totál pánikos a helyzet, csak pont annyira, hogy elcsesszen mindent.

De ezek szerint meg tudom csinálni, és hogy egymás után hat alkalommal is, az már nem lehet véletlen. Próbálom konzerválni az érzést, a higgadt nyugalmat, a ön- és a kutya felé irányuló bizalmat, az összeszedettséget, az örömöt. És hogy sikeresnek érzek akár egy kizárásos futamot, mert valamin elcsúsztunk ugyan, de végig együtt voltunk a kutyával és szépet futottunk.

Azt hiszem, valami ilyesmiről kellene szólnia.

Exit mobile version