Nem épp frisskeletű könyv Farley Mowat: Ne féljünk a farkastól! című műve, de még mindig fájón aktuális.
Fél évszázaddal ezelőtt a kanadai kormány kutatót küld a tundrára, hogy az ott élő farkasok és az egyre fogyatkozó rénszarvasállomány közötti összefüggést feltárja. Igazából meggyőződésük, hogy a rénszarvasszám tragikus csökkenésért a farkasok felelősek, a küldetés célja inkább vadászati- és prémtársaságok farkasirtó hadjáratainak tudományos alátámasztása.
Mowat a történet szerint friss diplomásként, lelkesen lát a feladathoz, holott egyrészt a farkasok sem érdeklik különösebben, másrészt már útja elején rengeteg (főleg bürokraták és egyéb emberszabásúak által támasztott) nehézséggel kell szembenéznie. De végül megérkezik a kies sarkvidékre, berendezkedik, és azonnal munkához is lát. Szerencséjére pont egy héttagú farkascsalád* közelében sikerül letáboroznia és mindennapjaikba bepillantást nyernie.
* L. David Mech kutatásai is ebben az időszakban kezdődtek, melynek eredményeképp kiderült, a farkasok nem ad-hoc falkában, hanem családban élnek.
Egyre kevésbé tudja tudományos távolságtartással szemlélni megfigyeltjei életét, hamarosan nevet is ad a három felnőttnek. Ahogy kezdi érteni a farkasok viselkedésének miértjeit, úgy foszlanak le róla a Kanada- (és világ-) szerte hitt előítéletek, babonák – viszont a munkaadója által sugallt elvárt eredménytől is fénysebességgel távolodik. Az emberek által feltételezett premisszák megdőlni látszanak; a farkasok emberre sem támadnak, a rénszarvasállományt sem tizedelik (sőt, kifejezetten jó hatással vannak annak egészséges összetételére), és számuk a feltételezettnek csak töredéke.
Miért fogynak akkor mégis ijesztően a rénszarvasok (az 1930-as mintegy 4.000.000-ról 1963-ra 170.000 alá süllyedt – részlet a könyvből), ha a farkasok mindig is ott voltak, és nem nőtt meg olyan ugrásszerűen az állományuk (sőt, drasztikusan csökkent), amely ekkora szarvasfogyást indokolna? Az valódi ok nem épp a felmérést elrendelő hatóság szája íze szerint való: túlvadászás, az ökológiai egyensúly felborulása, a természettel szemben folytatott rablógazdálkodás. Íme, az ember.
A végig jelenlevő naiv humor és csípős önirónia a szomorú valóság ellenére nagyon szerethetővé teszi a (valószínűleg fiktív) történetet és szereplőit. Mowat irodalmi munkáival legalább ugyanannyi jót tett a természetvédelem és az állatvilág ügyéért, mint tudományos tevékenységével, Durrellhez, Attenborough-hoz, Lorenz-hez hasonlóképp. Művei élvezettel befalhatók és többször is újraolvashatók.
“A kölykök szürke csíkokká változtak, és eltűntek az odú szájának ásító sötétjében. Én nagy gyorsan a felnőtt farkas felé fordultam, közben megtántorodtam, és a lejtő laza homokján csúszni kezdtem az odú felé. Megpróbáltam visszanyerni az egyensúlyomat, s ezért a puska csövét olyan mélyen nyomtam a homokba, hogy alaposan beleragadt, s csak a vállszíjnál fogva sikerült kirántanom, amint sebesen tovaszánkáztam. Miközben az állandóan növekvő homokgörgeteg kíséretében elszáguldottam az odú nyílásának felső pereme mellett, s onnan le a lejtős holtmeder végéig, vadul kotorásztam revolverem után, de a magamra aggatott különféle felvevőgépek meg egyéb felszerelési tárgyak miatt sehogyan sem tudtam előkeríteni. Csodák csodájára sikerült egész idő alatt talpon maradnom, de csupán emberfeletti vonaglások árán, vagyis hol előregörnyedtem, mint a síelő ugrás közben, hol hátra hajoltam, mégpedig olyan éles szögben, hogy már azt hittem, kettétörik a gerincem.
Meglehetősen látványos mutatvány lehetett. Amikor végre kiegyenesedtem, és visszapillantottam a holtmeder meredélyére, már három kifejlett farkas sorakozott egymás mellett, akár a nézők a királyi páholyban, és mindhárom engem bámult hitetlenkedő gyönyörűséggel.
Mérhetetlen dühbe gurultam. Tudóssal ritkán esik meg ilyesmi, de mi tagadás, velem megesett. Az elmúlt napokban túlságosan is megrendült a méltóságom, és tudományos elfogulatlanságom sem bírta tovább a megterhelést. Bősz fogvicsorgatással előkaptam a puskát, de szerencsére a cső úgy megtelt homokkal, hogy hiába nyomkodtam a ravaszt, nem történt semmi.
A farkasokat láthatólag egy csöppet sem rémítettem meg, pedig tehetetlen dühömben a használhatatlan fegyvert rázva vad táncba kezdtem előttük, végül szidalmakat ordibáltam hegyes füleikbe; erre kifejezetten csúfondárosan összenéztek, majd némán eltűntek a szemem elől.
Távoztam én is, miután szellemi állapotom nem volt alkalmas arra, hogy folytassam a rendkívül igényes tudományos feladatot. Az igazat megvallva, szellemi állapotom az égvilágon semmire sem volt alkalmas, legfeljebb, hogy hazasiessek Mike kunyhójába, és egy korsó farkaslé fenekén keressek gyógyírt megtépázott idegeimnek és sértett hiúságomnak. “
***
“Veszett farkasok olykor száguldó autók vagy vonatok elé szédelegnek; megesett az is, hogy betámolyogtak egy egész csapat eszkimó kutya közé, amelyek természetesen darabokra szaggatták őket; sőt, nemegyszer előfordul, hogy falusi utcákra tévednek, és emberlakta sátrakba, házakba húzódnak be. Ezek a holtbeteg farkasok végtelenül szánalomra méltók, de az emberek reakciója velük szemben többnyire a zabolátlan rémület – nem is a betegségtől, amelyben csak ritkán ismerik fel a veszettséget, hanem magától a farkastól. Történnek néha egészen groteszk dolgok is, amelyek segítenek ébren tartani a farkasok veszedelmességéről és vérszomjúságáról terjesztett közkeletű mítoszt.
Az 1946-os járvány idején Churchillben egy ilyen beteg, haldokló farkas bukkant fel. Először a kanadai hadsereg egyik tizedesével találkozott, aki éppen hazafelé tartott a laktanyába a churchilli sörözőben rendezett ülésszakról. A tizedes beszámolója szerint nyilvánvalóan gyilkos szándékkal egy óriási farkas rontott rá, és csak úgy sikerült megmentenie életét, hogy egy mérföldet rohant az őrházig. Szörnyű megpróbáltatásának semmiféle fizikai nyomát nem tudta felmutatni, de a lelki sérülései bizonyára igen mélyek voltak. Riasztásától az egész katonai tábor szinte hisztérikus méretű pánikba esett. Mind az amerikai, mind a kanadai seregeket mozgósították, és hamarosan puskákkal, karabélyokkal, reflektorokkal felfegyverzett, ádáz arculatú férfiak csapatai fésülték át a környező vidéket, hogy leszámoljanak a fenyegető veszedelemmel, amely alig néhány óra leforgása alatt több kiéhezett farkashordává növekedett.
Az ebből eredő roppant izgalomban tizenegy eszkimó kutya, egy amerikai őrvezető, valamint egy késő éjjel hazafelé baktató csipévé indián esett áldozatul – nem a farkasnak, hanem az őrjáratnak. A gyermekek és nők két teljes napig zárt ajtók mögött éltek. A katonai táborból jószerével eltűnt a gyalogság, s azok a férfiak, akiknek távol eső épületekben volt dolguk, vagy dzsipen, talpig fegyverben közlekedtek, vagy ki sem tették a lábukat.
A második napon egy amerikai vadászrepülőgépről, amely csatlakozott a vadászathoz, farkast észleltek, s a lovas rendőrök rettenthetetlen különítménye nyomban kivonult leszámolni vele. A farkasról kiderült, hogy nem más, mint a Hudson-öböl Társaság igazgatójának cocker spánielje. “
