Canis Ludens

Jólét és jóllét

Dorkának lett leterítve a puha, vastag takaró, persze Ardi azonnal elfoglalta

Dorkám nincs jól. Még mindig vagy már megint. Valószínűleg múlik a második gyulladáscsökkentő-fájdalomcsillapító injekció hatása és újra kezdenek sajogni a porcikái. És még mindig nem tudjuk pontosan, mi baja; izomszakadás, porckorongsérülés vagy “csak” idegsérülés. Ha továbbra sem javul, megyünk specialistához meg röntgenre, mondjuk ez utóbbit szerintem már vagy két hete meg kellett volna ejteni. De hát ki vagyok én, hogy beledumáljak, csak egy egyszeri, mindent túlaggódó gazdi, még kutyaelsősegély-tanfolyamra is csak holnap megyek.

Fekszem mellette a padlón és miközben mindketten bőven részesülünk Ardi esti csókolózós rohamában, agyalok. Túlagyalok. Hogy mit rontottam el. Még ha ebben az esetben valószínűleg semmit, akkor is.

Más is így van vele?… hogy el vagyunk ájulva magunktól, milyen jó gazdik vagyunk és hogy jobb, értőbb kezekbe nem is kerülhetett volna a kutya. Valóban?…

Nagy kutyatudorként meg voltam győződve, hogy Dorka “dominanciából”, köcsögségből csinálta ifjúkori tombolásait, kezdve a bepisiléstől a szétrágott könyveken át a behívhatatlanságig. Ma már nem vagyok biztos benne, hogy azért történt így, mert erős jellem. Jóval inkább gondolom azt, hogy bizonytalan. És akkor is az volt, iránymutatást kért, vezetést, én ezt nem tudtam megadni neki, ő meg jól bestresszelt. Halál tanácstalan voltam, ilyenkor mi van. Mert teljesen más jeleket adott, mint amikhez Timbernél hozzászoktam. Sokkal hektikusabb, energikusabb, kirobbanóbb személyiség nála, én meg azt vártam, ugyanolyan legyen, csak mert ő is belga, sőt az ükunokája. De nem olyan. Én meg ledermedtem, eszköztelenné és idegessé váltam ettől. Na, ez nem segített neki.

És ennek – is – köszönhető, hogy ilyenné vált. Érzékeny, kapkodó, hebrencs. Nemcsak juhászkutya mivoltának, hanem a kölyök- és felnőttkori gyakori felkapásoknak, nyúzásoknak köszönhetően félénk, bizalmatlan és nagyon félti a testét, hátulról pláne.

A klikkerezést (a formálást) meg végképp elb…tam, tökre nem értettem hozzá, rosszul csináltam és következetlenül, a kutyát hibáztatva saját hibáimért. Türelmetlenné válok vele szemben még ma is, holott Zsófi bebizonyította, hogy Dorc igenis tudja és érti a dolgot. Mégis befrusztrálódunk mindketten tőle hamar. És milyen sokan hiszik, mennyire gyerekjáték és egyszerű ez a módszer.

Jó gazdi módjára próbálom kielégíteni a mozgás- és tanulásigényeit – de ezek valóban az ő igényei? Az őrző-védő képzésnél talán időben felismertem, hogy ez főleg az én ambícióm, igazából nem neki való, illetve túl sok munkát kéne belefeccölnünk nem túl nagy eredményért. Na de mi a helyzet az agilityvel? A tereléssel? Mennyire stressz ez neki és mennyire szórakozás? Jó, a flyballt tudom, az 100% fun, látványosan oldott és vidám ott. Viszont a K99-es engedelmességi feladatoknál csak mostanában jöttem rá, hogy kell csinálni, hogy mindketten élvezzük. Pedig jajj, hány éve nyúzom ezekkel…

Ardbeghez már máshogy közelítek, sokkal higgadtabb vagyok vele, ő pedig eleve kiegyensúlyozottabb, magabiztosabb jellem Dorkánál. Illetve a franc tudja, Dorc milyen lett volna, ha nem cseszem el… mindenesetre úgy tűnik, Ardin fogom tudni beteljesíteni azon ambícióimat, amiket Dorkával terveztem.

Bár csak csínján, mert a csávó meg annyira rommá van kényeztetve, hogy csak lassan lehet rátolni az elvárásokat, egyelőre nagyon hamar kimerül – mármint agyilag, fizikailag nagyon is bírja a kis aranyhörcsög. Igaz, a szellemi elfáradást az esetek nagy részében az okozza, hogy eszetlenül üvöltözik, nem ám mintegy kommentálva az eseményeket, hanem főfoglalkozásként. Nagyban segítene neki a koncentrálásban, ha ezt abbahagyná, de csak fordítva működik a dolog: ha sikerül elérnem, hogy jobban figyeljen, valószínűleg az ugatás magától elmarad. Addig viszont rém idegesítő, ráadásul nagyon kényes az egyensúly, mert ha ráhagyom, teljesen elszáll az agya és lehetetlen dolgozni vele, ha viszont túl erőteljesen szólok rá, zokon veszi és befordul. Nekem meg nagyon nem az a célom, hogy elvegyem a kedvét az egésztől.

Számosszor megfogadtam már, hogy türelmesebb leszek a kutyáimmal, megértőbb és következetesebb. Aztán mindig történik valami, amitől kiborulok, “nem igaz, hogy nem érti”, “hiszen a múltkor tudta már”, és az én kutyám, ergo csakis zseni lehet. És tolom rájuk az elvárásokat, hol megengedem nekik ugyanazt amit máskor nem, kiabálok velük.

Messze vagyok nagyon a saját ars paweticámtól.

Exit mobile version