Dorka hamar elkezdett feleltetni, főleg engem, A Nagyarcú Kutyaszakértőt. Miből is? Kutyaértésből. De hát… csak három hónapos! Valóban. Ez adott egy kis időt a felkészülésre. De nem sokat.
Tantárgy viszont annál több akadt.
Például a szobatisztaság. Dorka rettentő gyorsan utcatiszta lett. Vagyis jó sokat sétáltunk vele, hogy tutira elvégezze lenn a dolgát, ő meg piszkosul aggódott, hogy vissza tudja-e szorítani. Mikor hazaértünk a biztonságba, megkönnyebbült végre a nappali közepén.
Később letisztult neki, hogy is kéne ezt a dolgot intézni, de nagyon sokáig uralták életünket a bosszúpisik, melyeket azzal érdemeltünk ki, hogy otthon hagytuk őt. Látszott a tócsa méretén, hogy komoly nehézséget jelenthetett a kisállatnak kipréselni azt a pár cseppet, de megcsinálta. Csak hogy érezzük a törődést.
Aztán. Rágcsálás. A belgák híresen orálfixáltak, na de ezt azért nem gondoltam volna, hogy ennyire. Bútor, könyv, párna, növény, zoknik szerepeltek a listáján. Eleve rossz ötlet volt ugyan új bútorokat új kiskutyával együtt beszerezni, de nem volt nagyon más választásom, kb. három hónappal D.e. (Doris előtt) költöztem, a régi lakásba beépített bútoraimat – értelemszerűen – otthagytam, kellett helyettük más. Jöttek az új székek, asztalok, virágtartók, érkeztek csillogón, fenyőillatúan, rágcsálásra csábítón…ilyen kísértésnek ugyan ki tud ellenállni?!
Próbáltam menteni a még használható romokat, lefújtam méregdrágán vett rágásriasztó spray-vel, kb. két széklábra volt elég és túrót sem ért. Kevés vízzel kenhető állagúra kevertem őrölt borsot, na, az használt. Csak elment az ereje pár nap után, mindig frissíteni kellett.
A könyveket viszont nem védte semmi. Rettentő nagy műveltségre tett szert az állatka, Shakespeare összes, kazalnyi Jókai, Krúdy, Moravia…főleg a nehéz, veretes irodalmat fogyasztotta, Szilvási, Rejtő például nem kellett neki, Kingre rá se nézett. Vagy csak az túl magasan volt.
Hallott valamit az aloe vera jótékony hatásáról, legott beleszeretett a nálam lakó cserepes példányba, többször is gondosan átültette. Elég sokáig bírta a növény, elvégre a sivatagban is mostohák a körülmények, de persze feladta végül. Érdekes, szabadban nem jelent Dorka fenyegetést a flórára, maximum a füvet legeli olykor. Vicces, amikor Rob cimborájával párhuzamosan, fej fej mellett legelnek, mint kutyabőrbe bújt barikák.
Ez a párna nem úszta meg
A szennyeskosár állandó, gazdiillatú Kánaánt jelentett neki, kettőt-hármat is szétcincált, hogy hozzáférhessen a tartalmukhoz, amiben aztán boldogan fetrengett a hazaérkezésünkig. A különösen ízletes darabokat megcsócsálta, ez vonatkozott a párnákra is, amik ráadásul érzékien, haraphatón ruganyosak, legalábbis egy ideig. Utóbbi vonzalmát teljesen nem adta fel, de mostanában beéri azzal, hogy lerángatja valamelyiket és ráfekszik vagy mittudomén, szagolgatja. Az egész csak onnan derül ki, hogy nem mind ott tartózkodik , ahol szokott.
Szabad ég alatt sem hagyott minket unatkozni a kiscsaj. Visszasírom azokat az időket, amikor még tartott a többiektől; például az állatorvosunk szőrös kínai meztelen kutyájával történt első találkozásakor reszketett és azt se tudta, merre meneküljön. Pitypang valóban félelmetes vadállat a maga három kilójával, elismerem. Valószínűleg az lehetett a pánik kiváltó oka, hogy Pityi – és a kutyák jelentős hányada – nem fekete. Doris addigi életében ugyanis abban a tudatban élt, hogy kutya csak koromszín lehet. Mint az anyja, a testvérei, a velük élő mudik. Ami nem fekete, az ki tudja micsoda – jobb tőle tisztes távot tartani.
Cirka 4 hónapos korában tört meg a jég, mikor rádöbbent: a kutyákkal játszani lehet. Sokkal szórakoztatóbbak, mint az ember – egyszerűbbek, gyorsabbak, jobban bírják a gyűrődést. Innentől kezdve Dorkából csupán egy kondenzcsíkot érzékeltünk, ahogy száguldozott a parkban fel-alá, különböző áldozatokat kajtatva.
A többi gazdi hamar szembesült jelenlétünkkel, először érkezett egy villámgyors fekete izé, nyílegyenest a kutyájuknak rontva, aztán hosszas szünet, majd előbb a szél hozott némi “Dooooorkaaaa! Gyeereee viiisszaaaaaa!”-ként azonosítható hangfoszlányt, rövidre rá pedig felbukkantam, többnyire vöröslő fejjel. Dorcit nem hatották meg különösebben a begyűjtésére vonatkozó próbálkozásaim, maximum képességfejlesztő gyakorlatként értékelte; a másik kutya lincselése mellett engem is ki kellett cseleznie. Bonyolult mozgáskoordinációs feladat, de mindannyiszor remekül megoldotta. És közben még össze is terelt mindenkit.
Ha jutifalattal csalogattam, odarohant, kikapta a kezemből, és legott eltűnt. Erélyes rászólásra süketet tettetett. Ha lesből sikerült netán ráugrani, és nevelő célzattal fülön harapni, olyan sikítást és hisztit levert – amolyan belga szukásan – , hogy összesereglett mindenki a félelmetes állatkínzás hírére. Ha valami gyenge pillanatban mégiscsak odajött hozzám, ahogy elindultam az ellenkező irányba, észbe kapott, sarkon fordult és visszarohant.
kölyökbunda-tulajdonos
Mindez azért volt különösen ciki és bosszantó, mert már egészen hamvas korában is feltűnt, mennyi rengeteg esze van, és milyen könnyen megérti, mit akarunk tőle. Mivel utálom a “pórázon-rángatjuk-egymást” játékot, legelső dolgom volt megtanítani út szélén leülni és hívásra odajönni. A fekvés és a lábhoz igazodás se volt nagy kihívás. Ha nem volt kutya a közelben, remekül működött a dolog, csodájára járt mindenki ahogy az öt hónapos kölyökbundás madzag nélkül közlekedik a lábam mellett a forgalmas Fehérvári úton.
Az alapkiképzésen ezzel ugyan túlestem, de Dorka nem engedett felsőbb osztályba lépni – teljesen más elképzeléseink voltak a kutyaértésről. Folyamatosan vizsgáztatott, és akárhányszor leszerepeltem, jött a megtorlás. Hiába imádtuk egymást, napi szinten küzdöttünk. Bújtam a szakirodalmat, kétszer újraolvastam a Kutyapszichológiát, tanácsokat kértem a tapasztaltabbaktól, és lassan körvonalazódott, hogy ez távoktatásban nem fog sikerülni. Ideje volt kutyasuli után néznem.
