Annyiban ideillő ez a poszt, hogy Doris is ott volt, de amúgy az én régi gimis osztályom röffent össze, nem valami kutyás csapat.
Mikit kiszedtük. A gumik
(a túlparton) máig ott vannak
Soksok éve, harmadikba lépésünk előtti nyáron lecuccoltunk jópáran a Tiszához vadkempingezni fegyverneki osztálytársunk invitálására. Majd negyedszázadot tartott neki kiheverni az élményt, mostanra vélhette úgy, hogy talán már a falu is megfeledkezett rólunk. Meghívott hát minket újra, erősen szorgalmazva, hogy mindenki hozza férjét/feleségét, ivadékait, hátha ezek fékező erőként hatnak majd és nem ismételjük meg az egykori tűzön-átugrálós vietkong-vadászatot bográccsal a fejünkön, és senkit nem hantolunk el a parton.
Azért mindent nem ígértünk meg.
Itt még csak gyűlik a nép
Az egykori harmincnyolcból tizenheten voltunk ott, a többség – a felhívásnak engedve – oldalbordástul-sarjastul jött. Levi, a hoppmester aggódott némiképp, amikor bejelentettem, gyerek híján ebet viszek, mert féltette az apróbb porontyokat, másrészt nem volt benne biztos, hogy a strandolók örülni fognak a szőrös társaságnak. Meg egyáltalán; nem nagyon értette, miért is akarom upgrade-elni a házőrzőt.
Hencsergés a parton
Felhorgadt bennem egy pöttynyi aggodalom, tényleg jó ötlet-e, ha már Levi imígyen virágnyelven protestált és hát mégiscsak ő a főszervező, ezenkívül a szállásunkként szolgáló panzió honlapján sem szerepelt semmi a kutyabarát jellegről… aztán bedacultam. Össze-vissza utaztuk Európát Dorkával, és sehol nem volt vele probléma, sem szálláson, sem étteremben, sem utazás közben. És tudom, hogy tud viselkedni, ha muszáj. Akkor mit hezitálok? Hozzánk tartozik, jön és kész.
Az egyetlen, kicsit is megalapozott félszem amúgy nekem is a gyerekekkel volt kapcsolatos, csak épp ellenkező előjellel, ugyanis a bundást féltettem a nyúzástól. Bíztam benne, hogy eddigi szokásához híven inkább menekülőre fogja, és olyankor kétlábúnak esélye nincs utolérni. Tán ha vadászsólyom.
Jössz-e velem labdázni?
Fejenként átlag két-három utóddal érkezett a zöm, egy ideig próbáltam követni a törpearcokat-neveket, hamar belezavarodtam, és megelégedtem annyi memorizálásával, melyik ifjonc kihez tartozik. Meg hogy kik a főkolomposok, akik leginkább hajlamosak Dorist levadászni. Na nem mintha komoly kárt tettek volna benne. Eleinte labdázással kínozták, ezt nem vette zokon.
Micsoda kérdés!
Aztán felváltva akarták pórázon sétáltatni, jókutyaként elég sokáig tűrte, aztán amikor láttam, hogy kezd szenvedőbe fordulni az arckifejezése – na meg a bekerített udvarban is madzagra akarták kötni -, eldugtam a pórázt. Feltalálták magukat a lurkók, mert onnantól a nyakörvként szolgáló kutyakendőbe kapaszkodva parádéztak fel-alá a nyomorú ebbel. Hipphopp valahogy elveszett a kendő is… a szőrébe azért már nem mertek csimpaszkodni.
Akár egy terápiás kutya
Imigyen már csak az a játéklehetőség maradt, hogy csapatosan üldözték, és az nyert, aki egy pillanatra meg tudta simogatni. Eleinte eléggé aggódott, én meg száz szemmel figyeltem, nem akarja-e komolyabban megvédeni a magánszféráját, de még egy vigyorintást se eresztett el, nemhogy morgást vagy odacsípést. És aztán elkezdte élvezni. Kikerült a hátsó lábai közül a farka, felemelkedtek az addig koponyához sunyt fülei, és intenzíven incselkedett a kölkökkel. Furcsállotta kicsit, mennyire felborult a világ: őt terelik, de hamar napirendre tért fölötte. Játéknak számít így is.
Amúgy meg kalapot le az összes gyerek előtt: a három nap alatt semmi hiszti, nyafogás, hajcihő nem fordult elő. Biztos, hogy nagyrészt nevelés kérdése, de nagyon valószínűnek tartom, hogy az is közrejátszott, hogy a szüleik elengedettek, lelazultak, oldottak voltak. Egy kívülálló szerint mintha nem is találkozón, hanem osztálykiránduláson lettünk volna, a huszonpár évvel ezelőttihez képest csak néhány nap eltolódással. Másik vélemény: “Te, ezek úgy szeretik egymást, hogy ilyet még nem is láttál…”.
Nyálas?…akkor is bazi jó osztály volt a 4D. Vagyis vagyunk. És bár három dimenzió vonatkozásában némileg változtunk, a negyedik úgy tűnik, nem hat ránk.
