Mielőtt megosztom a szent Grált, gyorsan letisztázom, mit értek sikeres alatt, mert nem ugyanaz, ha valaki hatékonyan megoldja a problémát, illetve ha jó sok pénzt keres vele. Én most a másodikra jöttem rá.
Máris figyeltek, mi?
Hát akkor igyátok szavaim, legalább ti profitáljatok belőle, mert sajna én tutira nem fogok.
Na kezdem a kályhától. Szóval kiből lesz kutyakiképző úgy általában? Ha megnézed, egyik sem egy egyszerű jellem, könnyen kezelhető ember. Asszertívek, kemények, határozott fellépésűek. Nemritkán olyan szituációkban kell azonnali egyértelmű döntést hozniuk, ahol tétovázásnak helye nincs, különben vér folyik. Át kell vinniük az akaratukat elkényeztetett pincsikre és agresszor harcimarcikra egyaránt, na meg főleg a gazdáikra. Néha viccelődéssel, sztorikkal tompítják mondandójuk élét, de általában fájón őszinték.
Szóval alapjáraton elég irritáló, hatalmas egójú pöcsök, és ezt tudják fokozni is.
És mégis, akiből igazán jó kiképző lesz, az az egóját félre tudja tenni a kutya kedvéért. Ha nem tenné, nem tanulna, fejlődne soha, mindig a saját nagyszerűségét akarná csak igazolni a kutya által, mintegy cirkuszi kelléktárként használva a négylábúakat: ehhez is értek! ezt is meg tudom oldani! és még ez se fog ki rajtam!
Ahol pedig véget érnek az eszközei, rajta kívül álló okokat kiabál és elsunnyog.
A jó kiképző ezzel szemben belemegy a pofonba. Elesik, megzuhan az arca, kudarcélményt él át. Kicsit nyalogatja a sebeit, majd összeszedi magát, utánanéz, próbálkozik – aztán feláll, koronát igazít, megy tovább.
De immár alázattal. Egyre többel, egyre inkább felismerve, mennyi mindent nem tud még. Felgyűri az ingujját, és nekiáll tanulni.
Oké, ez a kiképző saját útja, tök jó, tanul, tapasztal, telnek az évek, már mindenféle problémához hozzá tud szagolni. Na de hogy fog ezzel pénzt keresni?
Merthogy a kutya problémáját ő ugyan megoldja csípőből, de a gazda ezt nem fogja tudni meglépni. A gazda eleve nem biztos, hogy megfelelően erős személyiségű ehhez, és ő nem akar beletenni több évnyi munkát, nincs ideje és energiája tanulni, nem akarja fenekestül felforgatni az életét a kutyája kedvéért, ő csak egy működő kutyát akar.
A kiképző pedig agyal, merre induljon. Látja, milyen terápia válhatna be, és azt is, hogy ez mekkora áldozatot követelne a gazditól – meg kellene változtatnia az életmódját, a hozzáállását, több időt kéne a kutyára szánnia, kevesebbet kényeztetnie. Látja, hogy kábé megugorhatatlan a dolog, mégis nekilát, rábeszél, edukál, még plusz melót is beletesz, mert a kutya érdekében nagyon kellene, hogy gazdi változtasson.
Vagyis megpróbál kutyást faragni a kutyatartóból. Aki – mint fent részleteztem – mindezt a szívást nem szeretné bevállalni, csak működjön a Fifi, etcetera. Remek pszichológiai érzék kellene hozzá, hogy az egyszeri kiképző mindenféle típusú embert rá tudjon venni olyanra, amit az alapvetően nem akar (akinek meg van ilyen, az többnyire nem kutyakiképző, hanem sikeres szélhámos és/vagy nagyvállalati felsővezető). Az idő megy, gazdi és tréner is egyre kedveszegettebb, mert mindketten a másiktól várják a megoldást. Fifi pedig addig működik, míg a kiképző ott van, de gazdinak már nem, gazdi mérges a kiképzőre, hogy nem hajlandó elárulni a Titkot, pedig tutira van. A tréning emígyen hamvába hal.
Tehát emberünk hiába jó kutyás – sikertelen lesz.
Van egy-egy Kiválasztott, aki ugyanilyen alapokkal indul, de mellé színes egyéniség és hatalmas showman, na ő kaszál. Igaz, nem azért kap pénzt, mert a kutyuska viselkedésében akkora hatalmas változás következett volna be, hanem az előadásért. Egy idő után pedig azért, mert már mint igazi celebritás dolgozik a kutyával. A szakmaiságot egy idő után többnyire elmossa a közönség kiszolgálása, ezért eléggé megoszlanak a vélemények róluk – de a többség csak a fényt látja és a menő effekteket.
A pszichózis pedig működik: ha egyszer ilyen sikeres, tutira ért hozzá, én csinálok valamit rosszul! És próbálja ellesni a trükköt, de a Mester ügyes: soha nem árulná el, hogy ő csak a jéghegy csillogó csúcsát mutatja meg.
De van opció akkor is, ha az ember nem született színpadmágus. Csak valahogy el kell tudni hitetni a gazdival, hogy neki nem kell munkát beletennie. A kutya ugyan továbbra is húz és ugat és tombol, de mivel élőlénnyel dolgozni sosem lesz olyan egzakt tudomány, mint a villanyszerelés (ott nem lehet szépíteni, vagy működik, vagy nem), mindig meg lehet magyarázni, hogy de mindjárt működni fog, csak még egy kicsi kell! meg még egy hangyányi! és most már tényleg a célegyenesben vagyunk!
És ezt a stratégiát választó lesz az igazán sikeres. Mert időt nyer. És pont az idő – a türelem – az, ami leginkább hiányozni szokott a “hibás a kutyám javítsuk meg”-gazdi kelléktárából, mert már fáradt, frusztrált és csalódott. Viszont ha elég hosszúra nyúlik a tréning – mert ügyesen kommunikál a kiképző -, akkor annyira apránként lehet bevezetni a változtatásokat, ami még a legrigorózusabb gazdi torkán is lenyomható. És ennek köszönhetően a kutya is változni fog.
Gazdi boldog, kiképző gazdag, win-win.
Persze mindig lesznek olyan gazdik, akik az egyetlen, a mindent megoldó varázsigére ácsingóznak. A jó hír, hogy létezik a varázsige.
Csak nem mindegy, hogyan mondod.
