Az ötödik óriásuszkárt képzem immár vakvezetőnek, mióta Ausztriában vagyok, előtte viszont szinte kizárólag csak labik kerültek a kezem alá (az az egy labradoodle sokat nem billentett). Óhatatlanul összemérem őket, egy erős pudlisorozat után fellélegeztem, hogy végre egy labi, ezt se gondoltam volna, hogy valaha ilyet mondok…
Az uszkárok
Elég menő egy ilyen kutyával csapatni az utcán, elegáns még egyenletesen rövidre nyírva is, kényelmesen magas (igaz, ilyen fiatalon még mindegyik elég vékony, szóval egyensúlyproblémánál ellentartásban nem nagyon tud segíteni), büszke tartással vonul. A hámot-kendőt-egyéb eszcájgot levéve azonnal kerge bohóccá alakul, vicces pattogással rohangál, finoman genyózza a többi kutyát, és eléggé derűs jószág úgy en bloc. Az egyedüllétet nehezen viseli, kivéve, ha kicsi korától tudatosan rátrenírozzák az elviselésére.
Az öt pudliból kettő eléggé hasonló személyiség volt, mondjuk ők ugyanattól a tenyésztőtől származtak. Egy igen hátrányos helyzetből indult, szaporítótól jött és kölyökkori szocializációja se nagyon volt, a maradék kettő pedig nem csak színében hajazott egymásra, de munkaundorában is.
Amiben hasonlítottak még, az egyfajta érzékenység. Nem feltétlenül az a fajta, amit feltételeztem, vagyis hogy véletlenül a lábukra lépek, és onnantól nem hajlandók többé dolgozni, hanem csak ülnek sértődötten, és a PETA telefonszámát keresgélik… cserébe ha menet közben ha rálógott a póráz vége a hátukra, attól mind idegrohamot kapott. A fésülést, nyírást jól tűrték, bár az ujjak közötti szőr kivágásakor nagyon rángatóztak, mondjuk ezzel tudtam azonosulni, mindenkit figyelmeztetek, aki a talpam csikizné, hogy pár foga lesz az ára a mókának.
Tanulni mindegyik gyorsan tanult, a különbség abban rejlett, hogy mennyi meló árán sikerült őket tanulásképes hangulatba hozni. A két eminens, Marlon és Mira kábé bármikor figyelt és itta az igét. A szaporítós Edward akkor tanult, ha éppen kilátott a parái mögül. Emil okításához nagyjából laboratóriumi környezet kellett volna, amiben nincs másik kutya, ember, szagok, pláne macska. A másik fehér, Fenja pedig tudott volna figyelni, csak épp mélységes megvetéssel viseltetett minden iránt, ami nem hanyatt hentergés és pocisimogatás, a jutifalatot is folyton kiköpte, nála még az is kihívás volt, hogy elinduljon egyáltalán.
Mira még képzés alatt van, imádok vele dolgozni, pedig ő nagyon hozza a fent említett érzékenység egy másik aspektusát is. Jelesül ha egyszer megtanítom neki például azt, hogy álljon meg az akadálymentes járdaszegélynél és a talajba süllyesztett sínnél (márpedig kb. kétszer kellett megmutatnom neki ezeket, és onnantól tudta), akkor ő eminensül be fogja jelezni az eltérő színű díszburkolat-sávot, a járdában levő enyhe lejtőt és a csatornafedelet is. Párszor kellett jajongva nekimennem az én oldalamon belógó akadálynak, azóta folyamatosan aggódva hátra-hátranézeget, hogy elférek-e. Közben persze megy előre, szóval elég hamar eltérünk jobbra, mint amikor a gyakorlatlan sofőr abba az irányba húzza a kormányt, amerre néz. Előfordult, hogy én ugyan kényelmesen elfértem, ő viszont egy hátranézés közben telibe lefejelt egy eléugró asztallábat…egészen kicsit röhögtem csak ki, eskü.
A labik
Ezzel szemben a labi megy, üt és borít. Na jó, nem, de jópár volt, amelyiknél tömegben én voltam a golyó, amivel szétveri a körülöttem levő kuglibábukat, legyen az ember vagy tárgy. Kedélyesen gyalogol, élvezi a sétát, ami csakis az ő szórakozását szolgálja, vigyorogva szemlélődik, ha mondok egy vezényszót, elsőre be se jut, aztán leesik neki, hogy ja, ez itt mögöttem hadovál valamit, nem nagyon érdekli, mit is, végrehajtja azt, ami elsőre eszébe jut. Ha ajtót vagy lépcsőt lát, felderül, hogy ezt tutira kérni fogom, aztán biztos jutit is kap érte, szóval odarángat, hiába tiltakozom, hogy jobbra, jobbra, JOBBRA!, előbb ő akkor is pöpecül bejelzi azt a lépcsőt, aztán jó, mehetünk jobbra, ha annyira ragaszkodom hozzá.
Nagy eltérések vannak labi és labi között, méretben, alkatban, temperamentumban. Én igazán a vékony, fürge, gyors észjárású munkalabikat kedvelem, könnyebben tanulnak, viszont érzékenyebbek is, ők eléggé hasonlítanak az uszkárokra kiképzés szempontjából. A klasszikus, nehéz testű, széles koponyájú, vidrafarkú labradorokat (nekem) kicsit nehezebb agyban összeszedni, többször kell ismételni, mire bejut az info, viszont megbízhatóbban megmarad a jól rögzített tudás. Problémamegoldásban cserébe lehet, hogy nem annyira pengék. Viszont mindegyik típus bírja a strapát, nem igazán hisztizik vagy sértődik meg semmin, általában nem kell könyörögni nekik, hogy dolgozzanak.
Testesebbek és ezáltal stabilabbak a pudliknál, cserébe alacsonyabbak, úgyhogy jobban be lehet őket hajtogatni az ülés alá a villamoson. Örökké vigyorgó, barátságos pofájuk bájolgásrohamot vált ki a járókelőkből, viszont a lazább szemhéjú ebek gazdái borítékolhatóan megkapják az “olyan szomorú szegény” és a “állatkínzás dolgoztatni őket” kártyákat.
Együtt élni velük egész kellemes, ha nem számítjuk az ipari mennyiségű szőrt (az uszkár nem hullat egyáltalán), ráadásul ez ilyen rövid, sprőd szőr, ami remekül és eltávolíthatatlanul beleáll szőnyegbe, ruhába, bútorhuzatba. A napi munka általában elég, hogy elfárassza őket, nem nyüzsögnek annyit, mint egy uszi, és az egyedüllétet is jobban bírják, mondjuk a végleges gazdájuk mellett ez nem nagyon fenyegeti őket. Persze kissé nyálasak, meg hajlamosak tolakodón rajongani, de ez asszem csak engem zavar, nem véletlenül tartok kissé undok juhászkutyát sajátként.
Futott még velem flat-coated retriever és németjuci is, de azok jellemzésével várnék, míg egy példánynál több kerül a kezem alá.