Felnő a gyerek és el kell engednem a kezét lassan… hüpp… izé, mancsát… hüpphüpp… és a hátizsákot is kinőtte…
Brühühűű!!
Az egész úgy jött, hogy Zsófi megállapította: lekvár a csajok kondija, edzeni kéne őket bicikliről, amíg még szép az idő. Na de mi legyen Ardival? (Hiába járok acélosítani a váll- és egyéb izmaim vagy fél éve, nagy már a kisróka segge a cipeléshez.) Zsó nézett rám elkerekedő szemekkel: hát fut a lábain. Mint a kutyák, tudod.
De hát… ő nem tud… meg kicsi… meg az úttest… ésésés…
Állj, szőke. (Ezúttal rám vonatkozik.) Miről is beszélünk? Tök járdabiztos a kissrác. Halál jó formában van. Tud lábnál jönni. Akkor?
Ma tehát becéloztuk a parkot és gyakoroltunk, meg hajtottuk szegény Lavit, Zsó pártfogoltját, kinek gazdája kiadta az ukázt: Lavina fáradjon el. Legyen. Tekeregtünk fel s alá, Dorci és Shianne rohangáltak körülöttünk, Ardi szintúgy csak ő még üvöltött is hozzá, Lavi meg valahol mögöttünk messze lemaradva gyűlölt minket. De jött, hősiesen. Bevártuk és hagytuk volna lihegni, cserébe Dorka azonnal a sárba gyalázta, Ardbeg a túlfélről csipkedte, Shi pedig terelte őket összefelé hűvös halomba. A lüke labrador még élvezte is, csak futni ne kelljen.
Kellett.
És persze az agyonféltett törpeegér bírta a legjobban, a három nagylány már rég a belét húzta, ő meg csipogva tepert mellettük. Nem félt a bringától, de nem is futott be alá (mint a süket fekete rendszeresen, mert a kicseszett nagy egója szerint ugyanúgy keresztbekódoroghat büntetlenül, mint a gyalogok előtt), tudott láb mellett jönni és értelmezni a “tovább”-ot, megállt az úttest előtt ugyanúgy, mint rendesen.
Ki hitte volna. Még a végén kutya lesz belőle.