A lényeg, hogy nyugodt maradj. Meg természetes. És áramoljanak az energiák. (Meg az Erő.) Véletlenül se nézz a kutyára, és ha mindezek mellett a pórázt nem hátrafelé, hanem felfelé húzod, akkor aztán minden rendben lesz.
Az úri közönség pediglen tombol.
A fene azt a mindig elégedetlen szarkasztikus fejemet, hát nekem semmi sem elég jó? Még a nagy guru, a csodálatos kutyasuttogó Cesar sem?!…
Kezdjük az elején. Bombasztikus fények, villódzás, dübörgő zene, klipek, minden, ami az amerikai típusú show-hoz kell. Oké, helyénvaló az ingerdömping, nem adsz el semmit, ha az nem elég színes-szagos-hangos. Szinkrontolmács, mert angoltudásunk még mindig elég khm. Na de. Azért a meglehetőst borsos belépőért cserébe túl nagy elvárás lett volna, hogy legalább egy hozzávetőleges sillabuszt nyomjanak a nyomorult fordítóiparos kezébe: nagyjából erről fog dumálni a csávó, készülj fel, hogy néha mond olyanokat, hogy lhasa apso, pit bull, ne fordítsd már lasszónak meg emberek tömegének ezeket? Sőt, mi több: a walk sétát jelen? És ne felejts el közvetíteni akkor sem, ha kicsit felgyorsulnak a színpadon az események?
Igényeim aztán vannak, tudom.
Mindezzel együtt a mexikói csóka profi volt és megnyerő, magyar címeres pólóban rohangált fel-alá, derékba, mozsárba, kerékbe törte a nyelvünket, de próbálkozott feszt és vigyorgott is hozzá hatvannégy foggal, jókat sztorizott, és mondott jópár nagyon fontos dolgot. Közérthetően, kezdő kutyás számára is befogadhatón, humorosan, kedvesen. Rávilágítva, hogy a gazdának kell változni, változtatni, nem a kutya természetét megerőszakolni. Aztán mindez elhomályosult, amikor elkezdett varázsolni.
Az úri közönség ámult és alélt.
A varázslás első alanya egy kölyök golden volt, elég nyugis és amolyan goldenesen cuki, ő némi klikkertelen formálás után szépen leült. Jött egy szürke pelyhesbundás, aki kitűnően hozta a kölykök felfedező korszakát bemutatni hivatott szerepét, hemzsegett kicsit a színpad szélén, semmi különöset nem csinált, de el kellett képzelnünk róla, hogy ő egy rottweiler, és mint ilyen, mennyire veszélyes is lehetne. Következett egy felnőtt beagle, akit egy-két ccsst-tel le lehetett tiltani a kajáról, ez tényleg eléggé csodálatos volt – csakhogy aligha először találkozott a módszerrel. És végül bejött egy vérengző kutyagyilkos hírében álló vizsla, aki agresszív helyett inkább totál bizonytalannak tűnt, őt némi határozott fel-alá vonulás után el lehetett vezetni a másik kutya mellett.
Értem én, hogy az imidzs nem engedheti meg, hogy több tízezer ember előtt beégjen – vagy pláne bárkit veszélyeztessen – egy tényleg agresszív vagy felkészítetlen kutyával, és az egyszeri kutyásnak ez is hatalmas mágia, de… jó lett volna megmutatni (legalább felvételről) honnan indult a kutya, és aztán élőben azt, hova jutott. Mert ez így, ebben a formában azt hiteti el a néppel, hogy másfél órányi okosítás után vérbeli kutyássá lehet válni, és a legnagyobb problémák is öt perc alatt orvosolhatók némi pozitív energiaáramlással és csettegéssel.
Hümm. Ez azért veszélyes.
Ami nekem még külön fura volt, hogy mindegyik kutya teljesen természetesen viselkedett az ezerwattnyi reflektor, sokezernyi ember, mikrofonos hangosítás ellenére, azóta is agyalok, hogy vajon Doris, a kicsi korától ingerárasztásos-módon nevelt, abszolút városközepi kutya hogy reagált volna minderre. Aztán lehet, hogy semmi trükk nem volt ebben, csak négy jó idegrendszerű kutyát választottak ki a jelentkezőkből.
Kicsit kurtán-furcsán ért véget a show, kaptunk cserébe elbocsátó szép üzenetet: a kutyát szeressük kutyaként, goodbye Budapest.
Ave Cesar.
