Na nézzük, mi minden volt:
Újévi fogadalmam szinte azonnal buktával kísértetett, de legalább a következő teendőket kijelölte, még mindig nem értem végükre, részletesebben… majd.
Ardi trükktanfolyamra járt, ezúttal nem velem, és ez nagy szó.
Elment egy barátom. Hiánya döbbentett rá, mennyire szerettem.
Ardival újra belelendültünk az agilitybe, sajnos viszonylag rövid ideig tartott a szorgalmam, hónapok óta edzésre se járunk, kár a kisrókáért, mert igazán tehetséges legény.
Annyi tetkónk van már KK-val, hogy ideje volt a kutyáinknak is helyet szorítani valahol. Fotórealisztikusat nem akartam, mert sajna eljön egyszer az ideje, hogy ők nem lesznek, és akkor fájni fog mindennap szembesülni a portréjukkal, de abban majdnem biztos vagyok, hogy belgám ‒ valószínűleg gröni ‒ és sheltiem ‒ valószínűleg gold sable ‒ mindig lesz, szóval egy ilyen stilizált kép belefért.
Például ha Timber (Dorci ükanyja) képe virítana rajtam, messze könnyesebb lett volna az elengedése, így is sokszor eszembe jut, almafavirágzáskor meg biztosan.
Szakmai kihívásként lecsaptam a kutyasulinak ajándékba felajánlott németjuhászra, hogy majd én vakvezetőt képzek belőle. Nem rajtam múlt, de nem is Ninán; egyéves kutyánál egyszerűen hiányzik ehhez az alapozás, pláne egy ilyen erős személyiségnél, mint ő, aki még ráadásul piszok okos is ‒ fájó szívvel engedtem el.
Másféle kihívásként éltem meg, hogy nem és nem és nem ivartalanítanak a népek, sőt, szerintük az állatkínzás, míg persze szaporítani illetve nem kívánt kölyköket agyonverni nem az. Irtózatos sötétség van a fejekben még mindig, szűk két évtizeddel az ezredforduló után, Európában.
És ha még nem lett volna elég a kihívásokból, egy nyelvtanfolyamra is beiratkoztam, mert fejembe vettem, hogy márpedig én nemzetközi szinten is tudok angolul vizsgázni, csak azok a hülye nyelvtani szabályok hogy vannak?… mindezt a folyamatban levő segítőkutyás tanfolyamom és a melóhelyi centenáriumi előadásra való felkészülés mellett. Ilyen szintű szellemi kizsigerelődés mellett csoda, hogy megborultam az áprilisi választások eredményén?
Aztán persze meglett minden, angol vizsga is, segítőkutyás is, előadás is.
Nemkutyás vonalon meg tizedik éve vagyok együtt egy pasival, és még nem nyírt ki. Sőt, elvitt ünnepelni, nem csumpi helyre, meg a kicsit korábban kapott gyűrű szóbelileg is át lett adva, szóval pofámat befogom, tíz éve megígérte, most betartotta.
May the Force be with you… május 4-én léptem egy nagyot, mit veszíthetek? felkiáltással, két nap múlva meg lehidaltam, mert bejött, két hétre rá pedig konkretizálódott is, és még mindig nincs vége. Ez így némileg balladai, de nem akarom elkiabálni, már eddig is túl szép, hogy igaz legyen.
Voltam lovazni ebben az évben is, hogyne lettem volna. Vittem a törpelábút is, szigorúan mellényben.
Dorcika 10 éves lett, el se hiszem…
Kisebb kirándulásokkal, látogatásokkal volt teli az év közepe, például tesómék meghívására, az exfőnökömére, régi túratársainkéra, meg Ági barátnőmére. Nyarunk zömére ez a kép jellemző:
Jövőbelátó képességeim mutatkoztak meg egy féléves fb-posztomban, akkor még sehol nem volt a hajléktalantörvény, szó nem volt aluljárók lerácsozásáról, nincstelenek bírságolásáról, otthontalanok felszólításáról, hogy hagyják abba a hülyéskedést és menjenek azonnal haza. Csak a kampánycsendet illetően tévedtem, pont hogy mocskos politikai célok elérése végett rúgnak ‒ ismét ‒ a páriákba, védekezésre képtelenekbe.
Szerencsémre van lakom, így kaptam ilyen ajándékot szülinapomra kedves geek-lélektárs cimborámtól:
Túráztunk még egyet KK-val, mielőtt a kanadai utam miatt különváltunk volna 3 hétre, kvázi búcsúzásként, aztán sikerült annyira egymás agyára mennünk, hogy mindketten alig vártuk, húzzak már el a vérbe. Nem a hely tehetett róla, a Zemplén varázslatos, magunkban hordoztuk a békétlenséget.
Aztán persze amikor ott álltunk a reptéren, és be kellett mennem a kapun, amin át már nem jöhetett velem, bántam cefetül mindent, szerettem volna nagyon 3 héttel idősebb lenni és talán pityeregtem is, persze ez utóbbira nincsenek szavahihető szemtanúk.
Borongós hangulatban ücsörögtem végig a tízórás repülőutat, és nagyon jólesett, hogy Ottawában barinőm kijött elém a reptérre, onnantól legalább nem voltam egyedül ‒ annyira nem hagyott unatkozni, hogy csak kapkodtam jetlagtől amúgy is kótyagos fejem. Szülinapi buli, limuzinnal városnézés, belga sörbár és étterem, szabadulószoba (életemben az első, tanulságos volt: az annyira lenézett amerikai oktatási rendszeren nevelkedett ifjú lányok fénysebességgel tepertek a megoldás felé, míg én poros lexikális tudásomba kapaszkodva motyogtam magam elé és pingvinként caplattam utánuk), aztán újabb helyszínre limózás, ahol kezdődött a táncos buli, gyűltek az ismeretlen népek, mindenki rém kedves volt velem, én meg már csak addig akartam valahogy lábon kihúzni, míg Dia pasija értünk jön, hogy hazavigyen ALUDNI végre.
De persze ha már ott vagyok, nem szunyálom át az eseményeket, másnap Rod belémtöltött egy amcsi adag (kábé fél liter) kávét, aztán összeszedtem magam és irány a Pride, meg persze keresni kell egy Tim Horton’s-t, mert hiába vagyok lejövőben az édességről, azért az egy kihagyhatatlan és nagyon kanadai és yumm. És persze városnézések, meg rácsodálkozás a rengeteg mókusra, lúdra, mormotára, egyéb vadvilágra akár a belváros közepén, egyetem melletti kísérleti farmon ámuldozás (rendes kukoricaültetvénnyel meg minden, kábé az itthoni VII. kerületnek megfelelő területen), bóklászás a rengereg parkban, rendben tartott folyópartokon. Tesómék átjöttek Toronto környékéről, unokaöcsém elmúlt 30 és Európában többször járt már, saját fővárosukban meg még soha, szóval volt bepótolnivalója, lelkesen gyártottuk a vízhólyagokat a talpunkra.
És amikor már kidőlt mellőlem mindenki, nyakamba vettem egy másik várost egyedül, nehogymár otthon üljek.
És persze vakvezetőkutyák nélkül se bírtam ki.
A reptéren KK két sheltie-vel várt, mert Zippy gazdái azzal a géppel repültek Kanadába, amiről én épp leszálltam, a kisállatukat meg ránk bízták tíz napra. Legalább ő örült nekem, pedig orvul lefogyasztottam, Doriszék meg nevelték rendesen (= párszor feltörölték vele a lakást meg a parkot), azóta is töretlen a szerelem, Zippolino sokat vendégeskedik nálunk.
Mászkáltunk ősszel is mindenfelé, élveztük az extra hosszú, napsütéses, meleg, száraz időt, tudatunk hátsó szobáiba űzve a sötét csontvázujjakkal kotorászó gondolatot, hogy nagyon nincs ez rendben így, nem kéne 20 foknak lennie novemberben.
Megszaporodtak év vége felé a különböző borvacsorás, bisztrónyitós, éttermezős események, hol kutyával, hol anélkül, javarészt Zippy gazdijának invitálására, sose kellett sokat unszolnia, hedonisták vagyunk mind (főleg a kutyák ofkórz).
A munkám is megszaporodott, a bevállalt négy kutya átadásán felül bejött egy ötödik projekt. A kiképzéssel nem volt sok teendőm, mert már egyszer átadott, dolgozó eb kapott új gazdit, akinek cserébe a bal karja-oldala erősen korlátozott, tehát a kutyát át kellett szoktatni a jobb oldalon történő munkára. Szerintem én rosszabbul vettem az akadályt, mint a labilány (mióta csak kutyázok, mindig bal oldalon tettem), ő két hónap elteltével csodaszép vizsgával bizonyította alkalmazkodóképességét. Vele együtt már a kilencedik vizsgázott párosnál tartok két év alatt, mondtam már, hogy eléggé szeretem a melóm?
Karácsonykor megint leléptünk a vásárlási, parkolási, üzletelős-tömegnyomoros őrjöngések elől, harmadik éve tesszük ezt, az ajándékozásról is leszoktunk rég. Igazából mindenkinek mindene megvan a családban, meglepni egymást marha nehéz (és néha nem is jól sül el), a naphosszat főzős – betegre zabálós “merteztígyszokás”-t nem várunk el senkitől, nekünk se hiányzik, a beszélgetést, együttlétet meg bepótoljuk máskor, kicsi a család, nem kell sokat szervezni. Idén Szlovénia volt a cél, képek majd lesznek, válogatom még.
Az utóbbi időszak hírei főleg arról szóltak, hogy egyre valószínűbb: ennek a bolygónak annyi, tönkretettük mi meg az előző pár nemzedék, de akkor sem szeretnénk a gyeplőt odadobva féktelenül tovább-szennyezni, mert hátha… nem mintha bárkit le lehetne beszélni akár csak a légkondi használatáról vagy a Nutelláról, a még egy gyerek nem-vállalását nem is említve, ökológiai lábnyomunk alatt nyöszörög az Élet, de pont ő az, aki a legszárazabb sivatagban is képes utat törni magának. Én neki drukkolok. (Meg a Végtelen Valószínűtlenség Generátornak.)
Az év utolsó fotója ennek jegyében frissen megérkezett örökszívószáljainkról készült, így koccintottunk az elmúlt évre meg az újra. Cheers!
