Függetlenül attól, másnap mikor kelünk, este lefekvés előtt még egy kis körre mindig ledobjuk a kutyákat, néha én, de többnyire KK nyeri meg e nemes feladatot, ennek köszönhetően az ő feje rezeg és vörös, mikor feljönnek. Én meg kapom az ívet, hogy milyen rohadt neveletlen kutyáim vannak – ilyenkor a sheltie is az enyém, naná – és hogy igazán csinálhatnék ezzel valamit, továbbá fogadkozik egy sort, hogy pórázon fogja őket körbevinni. Persze ezt ő is kegyetlenül utálja, szóval inkább neki lenne büntetés, bár igazából nem tudom, Doris hajlandó lenne-e pórázon kulázni, még sose próbáltuk, de az ő macerás kakkantási procedúráját ismerve ez elég elképzelhetetlen. A sheltie-nek mindegy, az ő egóját nem tudja holmi póráz korlátozni, ha kalodában vinnénk, akkor is megpróbálna mindent felzabálni vagy megugatni, amit nem lehet, azt meg lepisili. Vagy rászarik.
A fojtott hangú ordibálást (mert mégiscsak van vagy 11 óra-éjfél már ilyenkor), vérnyomásemelkedést pont ez a zabálás/ugatás kombó váltja ki menetrendszerűen. Indul azzal, hogy a két hülye szőrösseggű tülekszik kifelé a kapun, ahogy az kezd nyílni (vesd össze kutyasulis alapdörgedelem: MINDIG a gazda megy át először az ajtón!!), nyomják be a tűorrukat a résbe, tepernek kifelé, na nem mintha annyira szorítaná a hólyagjukat a szükség, hanem csak mert nekik mindenhol ott kell lenniük, elsőként, és intézkedni kell és meggyőzödni róla, nem lopták-e el az utcát a legutóbbi séta óta, és minden rendben van-e a birodalmukban.
Hát többnyire nincs. Mivel tök vaksi sötétben mindkettő, egy távoli kukát (vagy egy bokrot, ami délután még tutira nem volt ott, azóta nőtt orvul oda) lopakodó ellenségnek néznek, és azonnal alkalmazzák ellene a hatékony stratégiáikat. Sheltie-részről ez a hisztérkus ugatás, belga-részről pedig odarohanás ÉS hisztérikus ugatás. De az is elég, ha csak az egyik hallucinálja be az orvtámadót, a másik boldogan csatlakozik az őrjöngéshez, remekül működik a csordaszellem már kéttagú bandában is, az a legjobb, hogy amikor a sheltie csak ugatna, mert amúgy be van szarva, hisz ő kicsi és jelentéktelen, akkor a belgának ugyan fingja nincs, hova kell rohanni, de megindul – üvöltve – arra, amerre a sheltie ugat, ettől Ardi is felbátorodik és rohan utána.
Én pedig próbálom pianissimóban túlüvölteni a csahosokat, mert persze mindig fent felejtem a kavicsokkal töltött kólásdobozt, amit ha odabaszarintanék kettőjük közé, jóval hatékonyabb lennék, a kulcscsomóm nem vághatom oda, már nem lenne rajta ép kulcs, na meg amilyen pechem van, még eltalálom valamelyiket. Marad a sugitisz orditisz, ‘ssoljá má, ‘zanyádúristenit.
Na és akkor képzeld el, milyen ez az egész, ha TÉNYLEG van kint valaki, pláne ha egy nagyobb kutya. A sheltie gatyája teleszalad, nem is ugat, hanem sikít, a belga meg, baszki ilyen hülye fajta a világon nincs, milyen már, hogy ha berosál valamitől, nem elfelé szalad tőle, hanem egyenesen nekiront?! Amikor odaér, két centiről leüvölti a fejét, majd bátran elszalad, mint Sir Robin. A másik kutya meg hökkenten néz, hogy ez mi a szar volt, kicsit meg is van szeppenve csórikám, a gazdájának meg magyarázkodok kínosan, hogy az enyéim sokkal jobban megijedtek – hát ez eléggé hiteltelenül hangzik mondjuk – , meg sűrű bocsánatkérések közepette próbálok ultragyorsan eltűnni a színről.
És akkor még ott van az az eset, amikor a skót márkájú bioporszívó elmerülten kutat bármi szerves és/vagy emésztési úton lebontható dolog után a járdarepedésekben, bokrok alján (többnyire talál is, hála a csöviknek, játszótéri pulyákat a bokrok közé szarató anyukáknak, kóbormacskák terézanyáinak, ezzel újabb ordibálhatnékot és valamit-de-hozzávágnékot váltva ki belőlem), és leszegett fejű vizsgálódása során beleszalad valakibe, aki ugyan békésen ücsörög ott már egy ideje, de a sheltie akkor is kikéri magának és heveny szívdobogását csakis némi üvöltözéssel tudja csillapítani. Helyesebben átplántálni a gyanútlan járókelőre, meg persze rám is, persze abszolút magabiztosan úgy viselkedem, mintha ez csak holmi apró malőr volna, ami maximum egy ijedt kaccantást válthat ki és elnéző szeretettel mentegetem a rémüldöző-de-amúgy-aranyos kiskutyát, akit persze közben ezerrel terelgetek elfelé, és amint lehet, olajra lépünk.
Csudijó, hogy ezek az akciók legalább jól átmozgatják a beleiket, meg a legjobb feszültséglevezetés gyorsan-magabiztosan lepisálni mindent, mostantól ez az én fűcsomóm, ja meg ez is. És farokfelvágva bocog hazafelé mindkettő, kurvabüszkén magukra, jól megmondták mindenkinek.
Megint.
