Felettébb keserves feladatként mostanában hétvégente meghívásoknak teszünk eleget, nyomorú sorsunk ezúttal a Balaton-felvidékre vetett, sheltie-s barátnőm nyaralójába. Természetesen Ardiék is jöhettek, illetve szerintem elsősorban nekik szólt az invitálás, és mi elkísérhettük őket.
Persze kaland nékül soha nem ússzuk meg, ezúttal a GPS vitt be minket az erdőbe, szó szerint. Én ugyan gyanakodtam, hogy földrajzi ismereteim szerint célunk zsákfalu, ergo csakis délről, a Balaton felől lehet megközelíteni, de a kis okos ketyere jobban tudta, ragaszkodott hozzá, hogy de igenis MOST forduljunk le balra, akármennyire is meredeknek és kavicsosnak tűnik a leágazás, jó lesz az. Jó is volt vagy húsz méterig, aztán kerítés állta utunkat. Pardőz, motyogta a kütyü, öt méterrel arrébb van a másik utacska, az lesz a frankó. Ám legyen. Ez már hosszabban tekergett, bár aszfalt nem borult rá, de útszerűnek tűnt, átvitt egy patakon… egy magánház kertjébe, a hökkenten bámuló háziasszony, a kislánya, és négyhónapos kutyusuk színe elé. Bocsánat, motyogtuk mi, a GPS mondta, hogy erre kell menni, és szemlesütve kitolattunk. A fedélzeti szextáns váltig állította, hogy na de most már tényleg tudja az utat, higgyünk neki. Egy utolsó esélyt mindenki megérdemel alapon hittünk.
Legközelebb akkor, ha ló legel a sírján. A keskeny, de ígéretes kavicsos utat elébb földút, majd vadcsapás váltotta fel, persze annyira lassan és beetetősen, hogy úgy véled, már nem érdemes visszafordulni, mindjárt odaérünk, már két kilométer sincs. Csak egészen más két kilométer mondjuk 60 km/órával, és más hárommal is alig, egyszerűen nem mersz gyorsabban menni, mert ki tudja, mi van a fű alatt, meg azt is elég rémítő hallgatni, hogy a dzsindzsás karistolja a – még mindig nem terepjáró – kocsi elejét-alját, ágak az oldalát, te csak csendben aggódsz a fényezésért, KK melletted hangosan is megteszi, holott ő vigyorgott az elején a legjobban, hogy juhúú, kaland! Még jó, hogy nem esett már egy hete, akkor lett volna igazán kaland, így is volt az út vége felé pár sáros szakasz, ami viccesen megcsúszkáltatta a kocsit, közben barinőm érdeklődött telefonon, hogy félórája jelentkeztünk be a szomszéd faluból, hol a pitliben vagyunk már?! Elújságoltuk neki, hogy mégsem zsákfalu, nemigen hitte., pedig csak szempont kérdése, egy lóerővel nem az, ménessel meg igen, hacsak nem Nivád van (vagy Krazod). A falu előtti “Panoráma bicikliút” feliraton röhögtünk, vizilónyi combizmok kellenének hozzá, de biztos van, aki ennyire kemény.
Cserébe mikor megérkeztünk, kaptunk traktát a táj javából: házi sajtot, füstölt tarját, sokmagos kenyeret, saját főzésű lekvárt, napérlelte paradicsomot, barackot, irsait fröccs és pálesz formában is. Mindezt terméskő falak övezte árnyas kert mélyén, öreg parasztház teraszán, ellazulva végre. A vérünkre áhítozó szúnyogokat nagylelkűen átengedtük a nappal a szomszéd pajtában csövező denevéreknek, valamelyik padláson nyest nyivákolt, a tücskök is hangoskodtak, mindezzel együtt csend volt és sötét, se forgalomzaj, se fényszennyezés… lehetne így élni.
Reggel pedig irány a part, Dorka önerőből ugrált ki-be, a sheltie-k viszont még mindig nem vízikutyák. Tutajozni azért hajlandók voltak, én meg abban a kegyben részesültem, hogy toligálhattam a szőrös kis seggüket, aztán amikor jött egy nagyobb hullám, és az addig büszke kapitányként feszítő Ardi kénytelen volt sajátlábilag kiúszni, onnantól sértődötten kerülte a vizet. Túl nedves és alattomos, és ő tulajdonképpen macska.
Délután palócleves készült bográcsban, mindenki lelkes segédletével, Zippy a nagy igyekezetben még a fakanalat is félig elfogyasztotta, és mivel az (időnkénti) egészségmegszállottra bízták a fűszerezést, kicsit sótlan lett (bár szerintem ideális, de hát papolhatok én), én még nem ettem ennyire jót, pláne amiben zöldbab van.
Sikerült is annyira bezabálnom, hogy az addig lelkesen hangoztatott “felmegyek a hegytetőre a kutyákkal és onnan nézzük a naplementét”-tervet elintéztem egy ernyedt legyintéssel félfekvő állapotban, csak úgy tudtam volna felgurulni a hegyre, ha megfordul a gravitáció. Megkértem helyette KK-t, röptesse körbe a drónt, rendes pasas, megtette, közben azért annyira összeszedtem magam, hogy a faluvégi levendulásig elmásztam kutyástul. Felhős volt az ég, nem bántam a kihagyott kardióprogramot, így is nyüzsisre sikeredett ez a hétvége is a fürcsikkel, főzőcskékkel, mikrokirándulásokkal, kortárs víkendház-építkezés-látogatással, szerencsére a dugót hazafelé megúsztuk, mivel a vasárnap esti népvándorlás résztvevőivel ellentétben minket nem hozott lázba a VB-döntő, így üresek voltak az utak.
Ledokumentáltam sok mindent, eltenni a hangulatot, mit úgyse lehet.
