Gyere hozzánk vendégségbe! Nem kell hoznod semmit (hazudok, mert süti, pia mindig jöhet), egy dologra vigyázz csak: ha kényelembe helyezted magad, ne tedd keresztbe a lábad.
Elfeledkeztél róla? Sebaj, a szőrmeróka résen van, fél percen belül rátolat szabadon lógázó lábfejedre. Elolvadsz tőle, de cukiiii! vakartatja a pociját! Aha… a pociját… kis naiv, a pociját, persze! Na jó, azt is.
Aztán hamar rájössz, hogy mindig úgy fordul, hogy a pomponos végű ekevas a rüsztöd szántja, a lábujjaiddal meg a golyói hűlt helyét birizgálod. Nyugi, te még egész jól jártál, Dorcinak a fejére szokta ráhúzni magát. Holmi parkbéli idegen ebeknek is vígan odatartja az alfelét, ő aztán nem sértődik meg, ha hosszasan szaglászgatják, nyalogatják, sőt! képtelen letörölni az élveteg kifejezést a csőrös fejéről.
Ardi előtt nem volt kan kutyám, elég nehéz is volt hozzászokni, hogy hempergéses pociztatás közben mindig beleakad a kezem… valamibe. Persze hülye antropomorfizáló hozzáállás, hogy jajjmár, nem érünk hozzá ahhoz, mert illetlen és fujj, közben meg sokkal undibb dolgok is vannak a kutyatartás széles mezején, például a szaros fűszál seggből kihúzása az egyik kedvenc, vagy ha kullancs akad a fütyijére, egy másodpercig sem vacillálok, hozzáérjek-e.
Már nagyjából felülemelkedtem rajta, mondjuk ha arra ébredek, hogy a fejemen trónol és kábé a számba tolja a lompost, mosolyom nem felhőtlen, de hát aki pasival él együtt, szembesül ezzel olykor. (Khmm… )
Szóval gyere hozzánk vendégségbe nyugodtan, lábad ne tedd keresztbe, hanyatt ne feküdj. Vagy magadra vess, ha mégis.
