A hosszútávfutó nem mindig magányos
Szokás szerint bele se gondoltam, mennyire science fiction lehet másnak az, ami nekem ennyire magától értetődő. Mármint hogy nekiindulok a városnak póráz meg minden nélkül, nem aggaszt négysávos út, forgalom, tömeg, más kutyák. Csendes loholásunk alatt találkoztunk flexin acsargó felmosóronggyal, ölből csaholó csupaláb csupaszemmel, pórázt rángató habosmasnis ideggóccal, Dorci egykedvűen bocogott el mellettük. Nagynéha előreszaladt, de járdaszegélynél akkor is bevárt. Ha piros lámpa állított meg, kölcsönösen örömködtünk egyet egymásnak, hogy még mindig életben vagyunk (hiába na, ő talán nálam is veteránabb bakfis).
Lassú futás volt, rutinba visszarázós fajta, volt szabad kapacitásom azon mélázni, mennyire hihetetlenül jó ez így. Lemozgatom az ebet, kondit építek neki (is), mégsem kell miatta aggódnom, figyelhetek a tempóra, a pulzusomra, a légvételemre. Itt kinn, az utcán derül ki igazán, társam-e a kutyám, vagy stresszforrás; nyugodt szívvel megbízom-e benne – mert ismerem -, vagy feszülten azt lesem, honnan jön vész, és hogy mit lép rá.
Otthon olyan jó kutya!
Otthon nem kunszt szeretni őt, otthon minden blöki bújós és tüncimünci, otthon odajön, ha hívják (hátha kaja?…), otthon nem őrjöng minden ingerre (mert nincsenek). Ott indul a bjútiful frendship, ha akkor is őszintén* szereted, amikor nem otthon vagytok.
*nem egyenlő a két lila fejű üvöltözés közötti bűnbánós-szeretetrohamos munyizással (lásd még: “te kis cuki rohadék”)
Persze Dorcival se volt rögtön felhőtlen és rózsaszín a viszonyunk, nagyon is próbára tett a kiscsaj, néha hajszálnyira voltam attól, hogy agyonütöm egy péklapáttal, vagy beadom a lelencbe. Érdekes módon az az opció soha fel se merült, hogy majd konstans pórázontartás fogja megoldani a problémáimat, csak a fenti kutyagyilkolászós, illetve a felszívom magam és “na nehogy már a málna terüljön el a macisban” verzió váltogatta egymást.
“Persze, te szerencsés vagy, hogy ilyen okos kutyád van”
A jelek szerint makacsabb voltam, mint Doris, és végül én nyertem (holmi pillanatnyi győzelmektől eltekintve, amiket vagy kitrükköz, vagy lágy anyai szívem elnéz neki). Sok munka volt. Nagyon sok. Hosszú évek. Rengeteg feláldozott délután, hétvége. Jópár órányi összeszorított szájú csakazértismegcsinálom. Kutyázás havas esőben, idegtépő szélben, páradús hőségben. Az anyagi oldalát nem is említve; egyszer megpróbáltam összeszámolni, aztán ijedten hátrahőköltem és eldobtam a kalkulátort.
Piszkosul megérte, mert egyrészt kaptam egy remekjó társat, aki bár kirobban az energiától, mégis kellemes vele együtt élni, másrészt általa rengeteget megtudtam a kutyákról en bloc, a működésükről, motivációikról, gondolkodásukról. Ő volt a belépőm az egyre magasabb szintű hobbikutyázás, a kutyás sportok, végül a hivatásos kutyakiképzés világába.
Soha nem lehetek elég hálás neki ezért.
