Mi most itten vigadunk, jóvann?!

Vigadjunk, persze. Vége az óévnek, reméljük, az új jobb lesz, eresszük ki a gőzt, bulizzunk, mulassunk, durrantsunk pezsgőt, tűzijátékot, petárdát… állj csak. Petárdát? Azt nem tilos? Mintha az lenne… de hát árusítják úton-útfélen, akkor csak szabad, nem? Igaz, a Ferike uncsitesójának levitte két éve három ujját, de hát mindig olyan lúzer volt, miért nem hajintotta el időben. Milyen jó móka is az! Amikor odadobjuk a nyanyák lába elé, hogy megfürgülnek! A babakocsis milfek is milyet futnak százon tőle, lila fejjel üvöltő kisklambóstul! A kutyák meg végre elhúznak a redvába, innentől nem a mi környékünket szarják össze!

Az meg kit érdekel, hogy zárt ajtók mögött is ezrek rettegnek a kulturált szórakozás eme válfajától, két- és négylábúak vegyesen. Hogy utána napokig síkideg minden élőlény, felrebbenő verébcsapattól is összetojja magát. A három év feletti humánok valahogy túlteszik magukat rajta, de mi van a többiekkel?

Kutyások számára rémálom ez az időszak, hiába fogják szoros pórázon az ebet, a pánik nagyobb úr nyakörvnél, olykor még hámnál is. Aztán autós legyen a talpán, aki a kiló hússzal elé robbanó ebet ki tudja kerülni. Kertben élő kutyák Guiness-rekordokat döntögetnek kerítésugrásból, alagútásásból, drótszakításból. Igen, mindig elhangzik; be kell engedni (amúgy jogosan, számomra csak az a nonszensz, hogy ezt egyáltalán mondani kell. Minek tart kutyát, aki még ennyire sem törődik vele?!), akkor legalább együtt reszket a család. Barátnőmnek lovai vannak. Vajh ők is nappaliban elszállásolandók körébe tartoznak? És a beköszöntő neurózisokat mennyi idő, munka lesz  kisimogatni, kisuttogni, hm?

Most olvasom, hogy az ilyenkor eltűnt ebek alig 40%-a talál vissza gazdájához. Menhelyek és ideiglenes befogadók segítenek ilyenkor is, akin tudnak, mert ugyan a chipelés évek óta kötelező, de még mindig nem divat.  És mi van azokkal, akiken nem tudnak? Akiket nem lehet befogni, akiket elütnek, akik eltévednek, megfagynak (-20°C-ot is mondanak ma éjjelre), akik bevackolják magukat valahova és csendben éhen halnak?

Az áldozathibáztatás itt is remekül működik, mint erőszakkultúránk bármely más területén: nem ám az általános riadalmat keltő durrogtatót kell hajnalban felpofozni a vár fokán, hanem miért nem vigyázott a gazda, miért ment ki az utcára, miért nem volt rajta sapka, miért tart kutyát egyáltalán. Azt senki nem kérdezi meg, hogy a petárdázónak hogy van pofája akár fényes nappal olyan tevékenységet folytatnia, ami évek óta be van tiltva. Ne magyarázkodjon senki, hogy de a tűzijáték, etcetera, én a petárdáról beszélek, érted? Az márpedig tilos.

Még a vadászos posztomhoz írta egy kommentelő nagyon frappánsan: “A probléma a magyar mentalitással van…Tilos?! Csak nem nekem!” Hát ez az. Oly sok témára igaz ez, tarló- és avarégetéstől fülkupírozáson át az útsózásig. Mind be van tiltva, de míg máshol csak sunnyogva, a kertek alatt mer valaki törvényt szegni és keszonmélyen szégyelli magát hetedíziglen ha lebukik, itthon kérkedik vele és harcosan kiáll az igazáért, felvállalja ország-világ előtt.

Megteheti, hiszen az égegyvilágon semmilyen retorzió nem éri. Ha valaki szólni mer, még le is ugatja. Mert neki joga(!) van mulatni (pirománkodni, nemtörődömnek lenni, tiltást leszarni).

Fordítva ülnek a lovon. Nekünk van jogunk nem összerezzenni, nem aggódni, háziállataink tutujgatása helyett kimozdulni, méltón szórakozni.

Mindig reménykedem, hogy jövőre szebb világ virrad. Most is így van, hiszen a reményhal kitartó egy dög, ő hal meg utoljára.

Minden kedves olvasómnak, látogatómnak, kutyásnak és nem-kutyásnak szépséges élményekben gazdag, vágybeteljesítő, embernek való boldog új évet kívánok!

hny

This entry was posted in lament, stressz, város. Bookmark the permalink.

Comments are closed.