“Gyermek érkezése miatt gazdát keres…”

Most komolyan? Jön a baba, és legott szabadulnánk Bundástól? Mert gyerekpótléknak jó volt, de most már lesz igazi? És különben is pfuj szőr, nyál, fertőzések, meg mit szól az anyós (amúgy is utálja a kutyát)? A védőnő pedig egyenesen elborzadt a “gyerek és kutya egy légtérben” felvetéstől – hát nincs mit tenni, ő a szakember?!

Sőt. Már meg is érkezett az ivadék, és innentől nincs idő a kutyára?… Jó vicc, semmire sincs. A kutya viszont követelné az eddig ráfordított időt, sétálna, játszana, rohangálna. Ennek hiányában őrjítő szokásokat vesz fel, féltékeny lesz, tolakodó vagy épp mogorva… és igen, ez a fb-poszt halál komoly: “el szeretné altattatni a gyönyörűséges németjuhász kutyusát, mert féltik tőle a most született kisbabájukat”. Könnyedén kinyírná az amúgy tök egészséges kutyát, mert útban van. Foglalkozni kéne vele. Megismerni. Nyűg. Nem kell már.

Az is bekövetkezhet persze, hogy épp ellenkezőleg, a szülők örvendeznek: de jó játszótársak lesznek egymásnak eb és ded! Amit persze úgy gondolnak, hogy a gyereknek mindent szabad, és a kutya köteles ezt eltűrni. Praktikus interaktív plüssmackó, mindig ráérő ingyen bébicsősz.

Hát nem az.  Valameddig bírja cérnával, aztán jönnek a bulváros szalagcímek: “gyermeket szétmarcangoló fenevad” és “megharapta, tehát kivágtam az ablakon“.

Veszélyes üzem a kutya és a gyerek külön-külön is, összeereszteni őket még felügyelet mellett sem mindig jó ötlet, magukra hagyni pedig abszolút idiótaság. Kábé mintha két hároméves szórakozhatna konyhakésekkel, üvegekkel, ja és néhány doboz gyufával. Aztán őket okolnánk a történtekért.

A  felelősség a felnőtté, a gazdáé. Ő tud mindkettejük nyelvén, ő tud köztük tolmácsolni. Jó esetben. Bár sok embernél vizsgához kéne kötni mind a kutya-, mind a gyerekvállalást, persze ez már belemászik az emberi jogok érvényesítésének témakörébe, de mi az előrébb való vajon: a vállaló kedve vagy a vállalt biztonsága?

Mindenesetre van pár alapszabály, amit mindig betartunk. Mindig.

Kutyát és gyereket nem hagyunk felügyelet nélkül. Akármilyen jó fej a kutya, akármilyen okos a gyerek. Nincs olyan, hogy “de hát annyira szereti a gyereket”, meg “de hát annyiszor elmagyaráztam neki, hogy ne csinálja”.

Nincs olyan, hogy csak meg akarta ölelgetni. Az ölelés nekünk barátságos gesztus, a kutyának korlátozó, lefogó. Ugyanígy a puszi jelenthet harapási kísérletet. A meredten fixírozó tekintet a gyereknek vizsgálódás, az ebnek fenyegetés. Más a testnyelvünk, ez van. A legtöbb felnőtt sem ismeri a kutyáét, hogy várhatnánk el ezt egy gyerektől?!

Nincs olyan, hogy még koordinálatlan a mozgása, és valójában nem akarta bántani. Attól még fáj, ha húzzák a fülét, tépik a szőrét, belekapnak a szemébe. Senki nem köteles ezt eltűrni. Élőlény, nem játékszer.

Nincs olyan, hogy amikor már ott a gyerek, akkor kezdünk pánikolni, hogy felugrál a kutya, hogy hívás nélkül jön kanapéra, ágyra, pelenkázóasztalra, hogy nem tudjuk kiküldeni a szobából, letiltani játékról, cumisüvegről, bármiről, egyáltalán: hogy nem fogadja el a NEM-et. Idejekorán kell a kapcsolati problémákat megoldani, jóval a baba születése előtt, nem pedig akkor, amikor sz**ni sincs már időnk. Hónapokkal előtte vissza kell venni a kutya ajnározásából, a ráfordított időből, szokjon hozzá a változó körülményekhez. Rendbe kell tenni a családtagokkal való viszonyt, kerüljön a kutya kutyaszerepbe végre. Neki is jobb lesz így. Ettől még lehet szeretni, de egy elkényeztetett, engedetlen, akaratos, ugatós, harapós, rágós, szeparstresszes állat senkinek nem hiányzik a csecsemő mellé.

Nincs olyan, hogy de cukin bevédi a terhes anyukát, vagy a gyereket. Kitől védi be? Esetleg apukától, vagy a nagyszülőktől? Kinek az utasítására? Ja, hogy csak úgy? Komoly gondok vannak, ha a kutya ilyen döntéseket hozhat.

Nem agysebészet. Csak felelősségtudat és némi előrelátás.