Más kutya már rég feladta volna.
A vestibuláris szindrómánál talán még nem, de volt még veseelégtelenség, testszerte elterjedt tumorok a bőrben (és ki tudja, alatta még hol), az utolsó utáni pillanatban kiderült szívmegnagyobbodás. Maga a tény, hogy közepes-nagy testmérettel bőven meghaladta a 15 évet.
De Dorka csak akkor adta fel, amikor leállt az emésztőrendszere is.
Elég ijesztő, amikor a mohósága miatt messze földön krokodilnak becézett, folyton éhes-kunyeráló kutya az elétartott sonkacafatot megszagolja – majd elfordítja a fejét.
És ilyenkor meg kell hozni a piszok nehéz döntést, vonyítva zokogni közben, mert széjjeltép a kétely: nem túl korai? Hiába a mondás, hogy inkább egy héttel korábban, mint két nappal túl későn, mi jogom hozzá, hogy ez erős, dobogó szívét megállítsam? Hogy meggyilkoljam a legjobb barátom?!
Egészen sokáig ha csendesülőn is, de elvolt. Persze gyakran kellett kivinni a vacak veséje miatt. Kinn a kertben sokszor csak állt, és bootolt, vagy nem tudom. Percekig meredt maga elé, festőien borzolta a bundáját a szél, aztán egyszer csak elindult – a következő merengőhelyig, szóval agyilag se biztos, hogy a topon volt már. De a terelőösztön hihetetlenül benne volt még így is. Folyton a legrosszabb helyen totyogott, vagy cövekelt le, persze ezzel csak arra hívta fel – szerinte – a figyelmet, hogyha már átestem rajta, akár meg is etethetném.
És atyaég, milyen állapotban voltak a talpai! Ilyen tumorokkal én fel se tudtam volna állni, ő meg hosszútávgyalogolt rajtuk a ház körül. Időnként még a többieket is megkergette, ha jó kedve volt.
De egyre kevésbé volt jó kedve. Szépen lassan kikoptak a megmosolyogtató-cuki-bosszantó szokásai, néha arra eszméltem, hogy milyen rég nem láttam már a seggét a falra pakolva aludni, a vagányabb vakvezetőimet meghágni. Ezer éve nem volt vigyorgós, reggeli pocakmutogatás.
Nagyon sokszor búcsúztam tőle, de mindannyiszor olyan volt, mint a ZS kategóriás filmben a főgonosz, akit szitává lőttek, leszúrtak, szakadékba dobtak, átment rajta a villamos, a helyi deathmetal mazsorettcsapat és egy T-Rex, kikelt benne a nyolcadik utas, de még mindig él… Igazából hatéves korában se nagyon hittem, hogy megéri a tizenkettőt, tizenhármat, nemhogy a majdnem tizenhatot. Félévesen már voltak olyan húzásai, hogy helyben beleőszültem, ő meg vigyorogva megrázta magát, hogy én így szoktam leszállni, vazz. Ahogy az agilityt, a flyballt, meg a többit művelte… valszleg tele volt a csontváza mikrorepedésekkel. Iszonyat fakír volt, parki őrültködés közben elvágta a talpát egy üvegszilánk, le se lassítva rohant tovább, a doki meg fogta a fejét másnap, hogy ezt azért nem ártott volna, ha rögtön észreveszem, mert össze kellett volna varrni. Mindent kihordott lábon, ráadásul pléhpofával. Kivéve a fésülést, na ott olyan hisztit leadott, mit egy toplistás fotómodell.
És most tényleg elment.
Én meg nem tudok mit írni többet. Megfogalmazhatatlan a hiány.
(8. szülinapjára készült összeállítás)
