Sokadszorra morfondírozom el azon, hogy mekkora kultúrája van kies hazánkban a betegre zabáltatásnak. Szó szerint értem, mert addig nem elégszik meg a vendégül látó, míg rosszul nem érzed magad.
Akkor megnyugszik. Igaz, te kékülsz, lilulsz, puffadsz, csikarsz, szédülsz, de ő boldog; jót főzött, ízlett, nem halsz éhen, ő meg jó házigazda volt.
Mindannyian találkoztunk már az érzelmi zsarolás eme – sértődés nélkül – kezelhetetlen formájával: nem ízlik? De? Hát akkor szedjél, van még! És nem fogadja el, hogy de elég volt. Mert ő szeret téged, jó szívvel csinálta, érted dolgozott egész nap.
Az egy dolog, hogy eme étkek többnyire nem az egészséges étkezés jegyében készülnek, fő összetevőjük a fehér liszt, cukor és zsír, na de a legreformabb hozzávalókból is megártana, ha ekkora adagokat tömnének le a torkodon; hosszú távon elhízás, szív- és érrendszeri betegségek, ízületi problémák és társaik mind bejelentkeznek.
És akkor mindezt fordítsuk le kutyára.
Benne még az a kevés tudatosság sincs meg, ami bennünk pislákol: nem kéne, mert rosszul leszek, rosszat tesz, egészségtelen. Nem, benne a vegytiszta kód működik még mindig: zabálni, tömni, falni, mert ki tudja, mikor lesz rá lehetőség megint. A kutyában ugyan már csak mozaikosan van meg a farkas, de valahogy ez az elme-mozaikdarab piszkosul ragaszkodik a megváltozott formához; a kutyák legtöbbje még mindig nagyon falánk.
Ez nagyon is megfelelne régi környezetüknek, ahol vadászniuk kellett a kajáért, de hát ebből évezredekkel ezelőtt kiemeltünk, és tőlünk függ, mikor eszik. Emberi környezetben mozgási lehetőségei is törtrészükre csökkentek. Adott tehát a marha bonyolult matekfeladvány: kevés mozgás + korlátlanul rendelkezésre álló kaja = pontosan beállított adagok.
Erre mi, az élővilág önjelölt urai, a legintelligensebb faj, a teremtés csúcsa mit lépünk?
Olyan szépen néz!
Annyira éhes szegényke!
Ő a mindenem, megérdemli ezt a kis finomságot!
Jajj, ez a kicsi nem számít!
Meg ilyenek. Aztán csak pillázunk, hogy a kutya gurul, szuszog, liheg, sántít. Évekkel kiszabott ideje előtt feldobja a pacskert. És nem értjük az összefüggést.
Kajával vásárolunk szeretetet, odafigyelést, önmagunk fontosságának érzetét. Közben teszünk rá, hogy a másiknak ez jó-e, hogy ténylegesen szeret-e, hogy felelősségteljesen viselkedünk-e a nekünk kiszolgáltatott lénnyel.
Szeretet ez, valóban? Vagy inkább “úgy szeretlek, majd megeszlek!” – csak előbb felhizlallak, szép kövérre…?
