Vizes örömök

Akadnak kutyák, akik nem szeretik a vizet. Van, ahol a fajtajelleg miatt érthető, elvégre a sivatagi föld-föld rakétaként tenyésztett perzsa agár nem sokszor találkozik átúszandó folyamokkal. Vagy az egy szál lepelben reszkető tibeti novíciusok által rendszeresített eleven muff, a si-cu sem törte fel rendszeresen a ciszterna jegét egy kis pancsolásért. De amikor a barátnőm újfundlandija nem és nem, és még pórázon sem akart bejönni a kacsaúsztatóba, akkor azért letettem a hajam.

A belgák alapvetően szeretnek úszni. Eltérő, mennyire tudnak is. Timber például a legelső idióta húzása óta – fél évesen, novemberben berongyolt a Dunába – remek úszó volt, Dorka stílusa viszont sokáig leginkább a “teknősforma kavics” és a “fuldokló ribizli” közé esett. Első találkozása a vízzel abszolút szándéktalanul történt; a fent említett kacsaúsztatót tartalmazó réten rohant a szokásos eszetlen módján, aztán a talpa alatt a talajt hirtelen valami más váltotta fel. Ő derekasan megpróbált továbbfutni, de – amúgy rajzfilmesen – süllyedni kezdett. Nem nagyon aggódtam, mert a tócsa legmélyebb pontján is csak ölig ér a lé, na meg épp nem is értem rá, mert nekem is sürgős fuldokolnivalóm akadt. A röhögéstől. Szenya gazdi vagyok, tudom.

 
 
 
 
 
 
 
 

Az évek múltán a függőleges kapálódzás egyre jobban kezdett hasonlítani a normál kutyaúszásra, egyre mélyebbre merészkedett, manapság már vöcsökmód le is bukik, ha valami érdekeset vél a fenéken felfedezni. A kezdeti ijedtség ellenére agyatlanul imádja a vizet, ilyenkor decemberben nem is megyünk a Duna-menti kutyajátszótérre, mert simán bemegy egy körre. Nyáron szívesen vele tartanék én is, de az a paradox helyzet, hogy ott az ember van kiparancsolva a partra. Nem könnyű olyan helyet találni, ahol együtt lubickolhatunk, mondjuk általában az eb a persona non grata.

Ami itthon megy ezen a fronton, attól viszkethetnékem támad. Jönnek a mindenféle hajánál fogva előrángatott indokokkal, úgy mint fertőzéseket terjeszt, belekakál a vízbe, belemegy a szőre, megharap mindenkit, és különben is undorító. Élővízről beszélünk, ahol előfordul hattyú, kacsa, vaddisznó, róka, meg még száz egyéb faj. Egyik sem oltva, ápolva, nevelve, mint egy családi kutya. Mind isznak, hullatják a szőrüket/tollukat/pikkelyeiket, ürítkeznek, bár nem tudom, hogy képzelik. A halakról nem is beszélve, akik még khmm… is benne.

A közhangulatnak megfelelvén kis hazánkban nemes egyszerűséggel szinte mindenhonnan kitiltották a kutyákat. (Ahonnan esetlegesen mégse, ott a horgászok zavarják el őket – legutóbb még a Kopaszi-gáton kijelölt kutyafuttatón is bepróbálkozott egy. Az legkevésbé sem zavarta, hogy a területről nem a kutyások, hanem a horgászok vannak kitiltva. Elhangzott érvei között, hogy nem vagyok normális, mivel a koszos Dunában akarom fürdetni a kutyámat, de azon nem akadt fenn, hogy az ő ebédje ugyanonnan kerül ki. Ezt szóvá is tettem, mire kidüllesztett mellel és égnek vetett orral közölte, hogy én ezt nem érthetem, ez SPORT. Végignéztem rajta, az egy szál fürdőnadrág nem nagyon tudta szépíteni a mintegy 40 kiló súlyfeleslegét, a cigi sem rejtetten lógott a szájából, muszáj volt vihognom, hogy igen, látom, valóban milyen sportos alkat a bácsi. És még erre sem ütötte meg a guta!) A 200 km-es Balaton-parton pl. mindössze 4-5 helyen lehet bevinni a kutyát, pár méteres szakaszokon, ott is csak sunnyogva. Velencei tónál egyetlen hely van kijelölve egy mólónál, iszamos betonmeredély vezet a vízbe, a kedves gazdiknak köszönhetőn az is tele kutyaszarral. Guszta.

Nyáron a Szelidi-tónál volt a Top Mancs Kutyaetológia Tábor, előre lebeszélték a táborvezetők a helyi jegyzővel, hogy lesz egy partszakasz, ahol bemehetünk kutyástul is a vízbe. Megszemléltük a kijelölt “strandot”, volt vagy tízméternyi tisztás a nádasban, nagy részét elfoglalta négy rohadó csónak, iszapos volt és törekkel teli, de sebaj, a mienk. Páran lecsekkoltuk, a víz kellemes, a blökik élvezték, a bátrabb ebek még a szomszédos stégről is ugrálhattak hatalmas hasasokat. Vittük a hírt a többieknek, részletes útmutatóval, hogy  találnak oda. Délután nekiindultak a kerekesszékesek segítőkutyáikkal, és amint mendegéltek a parthoz vezető utcán, megállt mellettük egy autó. Benne két közteressé avanzsált ex-konyhásnéni, az az igazi rosszindulatú fajta. Közölték a mozgássérültekkel, hogy fifikásan kisasolták ám, ők a parthoz tartanak a kutyáikkal, oda márpedig ember se mehet le, nemhogy büdös bolhazsákok, sőt, mivel ez az utca a vízhez vezet, onnan is takarodjanak a dögeikkel együtt, de azonnal. Érted, közterületről, ahol bárki tartózkodhat. A vizsgázott segítőkutyákkal együtt, akik mindenhova bemehetnek, ahova a gazdájuk. Boltba, rendezvényre, múzeumba, sőt – horribile dictu – strandra. És ez nem csak a vakvezetőkre vonatkozik, mint azt sokan hiszik, hanem a siket- és mozgássérült segítőkre, terápiás és rohamjelző kutyákra is.

No, ez nem nagyon hatotta meg a bősz köztereseket, mint ahogy a jegyzői engedély se. De rápacsáltak. Nehogy abba a tévedésbe essen valaki, hogy győzött az igazság, a törvény ereje, ilyen csacsiságok… Magyarhonban élünk, hé! Szimplán annyi történt, hogy a nekünk szállást adó kemping főnénije szívébe zárt minket, ő pedig történetesen a polgármesterné kebelbarátnője volt. Ennyi. Szegény polgármester beszorult a harci banyák és a felesége közé, és úgy tűnik, a nejétől tartott jobban.

Második idei vizes nyaralásunk jobban sikerült, akkor eleve kutyás kempingbe-strandra mentünk, nem is volt semmi konfliktus (már ami a kutyás részt illeti. Az, hogy egy német kisbusszal belémtolattak, behorpasztva az autóm utolsó ép oldallemezét, végül is nem ide tartozik.). Volt bazi nagy kijelölt strand a négylábúknak, békésen elfértünk mind, pedig nem kevesen voltunk. Voltak akkurátusan elhelyezett kakiszacsi-lelőhelyek plusz kukák, használta is szépen mindenki. Volt szelíden mélyülő víz, lehetett hatalmasakat pancsolni az ebekkel, csúful ki is használtam a két hatalmas belga kan, Guru és Grimbusz erejét és szelídségét, két oldalról beléjük csimpaszkodva vontattattam magam, Dorka közben a partról aggódott. Már elég bátor a vízben, de ez azért neki még sok lett volna. Viszont Winston (akit Dorci a szárazon simán leamortizál), hosszú félórákat töltött a tóban egyhuzamban, torpedóként fel-alá cikázva.

Voltak horgászok is, kicsit arrébb, közvetlenül nem zavartuk egymás köreit. Egyik éjszaka, míg mi a teraszon beszélgettünk és borozgattunk, Dorka unatkozván felkerekedett, hogy becserkelje a nádast. Talált egy placcot, ahol valaki a fogott zsákmányt helyben megpucolta, kibelezte, a pucolványt és a belezvényt meg otthagyta. Mi csak arra figyeltünk fel, hogy Dorka megjelenik boldogan vigyorogva  és valami elképesztő penetrát áraszt. Elzavartuk szélirányban tíz méterrel arrébb, ott bűzölögjön, de egy idő múlva megfeledkeztünk róla, ő ismét unatkozni kezdett… akkor meg már vitte Dását, a barátnőjét is. Megmutatta neki, milyen klassz helyet talált.
A reggel ennek megfelelően össznépi kutyacsutakolással indult, Winston gazdája jókat kárörvendett rajtunk… egészen délutánig, mikor Winnie is rátalált a bűzforrásra.