Canis Ludens

A Telek

TLDR: a telek mint olyan, plusz átokjó kutyáim kalandjai. Van sok kép is. 

Tesómék fő hobbija, hogy ingatlanokat adnak-vesznek, tucatévnyi együttlétük alatt már vagy féltucat helyen laktak, ez is egyfajta szórakozás, dehogy pofázok én bele, pláne most, hogy vettek egy telket.

Igazából a közelmúltban még én morfondíroztam azon, milyen klassz lenne valahol egy kis saját zöld a Duna-kanyarban, valami hegy oldalában, persze kilátással a folyóra, esténként bort iszogatnánk a teraszon láblógázva, petróleumlámpa fényénél bámulva a lenti fényeket, csapkodnánk a szúnyogokat, kutyák körülöttünk szanaszét kiterülve szuszognának az egész napi mókától. 

Ötletszerűen rákerestem a kínálatra, 3-4 milkáért már egész jó kis parcellákat kapni, nyári laknak épp elég kulipintyóval, hunyorítva angolkertnek tekinthető dzsumbujjal. Rögtön beleéltem magam, hogy hétvégente fogom az ebzeteket, beugrunk az autóba, és egy-másfél óra vezetés árán egész hétvégén nyugi van és csönd és zöld és függőágyban hencsergés és fürcsi a Dunában, néha ültetek valamit, de inkább csak a vadon növő epret, málnát, meggyet, szedret legelem, ősszel meg csipkebogyót gyűjtök teának.

KK jól kiröhögött. Felemlegette nagyapáink százas Skodáját meg a hátipermetezőt, hogy azt is szerezzem be feltétlenül.* Meg hogy ő mennyire unná, ott nincs szélessávú net, mi a frászt csinálna egész nap, amikor meg megpendítettem, hogy nem muszáj velem tartania, persze felhúzta az orrát. Aztán megfeneklett az egész azon, hogy nekem nincs ennyi pénzem, neki meg… szintén nincs. És ha lenne is, ez hülyeség.

﹡Pedig nem is tudja, hogy tényleg volt olyanunk, apu abból nyomta tele jobb sorsra érdemes gyümölcsfáinkat, igaz a mi telkünk nem a Dunakanyarban vagy pláne a Balcsin, csak Pestimrén leledzett, ami akkoriban annyira vidéknek számított, hogy a “Sose halunk meg” jeleneteit akár ott is forgathatták volna. Poros utak, lovas szódáskocsi, lavórban macskamosdás, pottyantós budi, sparhelt(!), szántóföld szélén “kölcsönvett” (© Huck Finn) kukorica sütés parázson, levert térdű bringás kölykök (ezek mi voltunk a cimbikkel), kétforintos gépi fagyi, meg minden ami kell. A korszellemet csupán a Family Frost jelentette vasárnaponta, amúgy meg fűnyírás, permetezés, gyomlálás, gyümölcsbetakarítás, lekvár- és páleszfőzés, teljes hétvégi-kiskert-a-városlakóknak programpaletta. Zsebpénzkiegészítésnek tavasszal tulipánt, júniusban kajszit, később szilvát árultam a lakótelepi közért elé kitelepedve, annyi felesleg termett. Kis okostojás szemüveges tízéves mérte a konyhai kétkarú mérlegen tüchtig bronzsúlyokkal a portékát, nem volt divat még rendőrt, közterest hívni a számla nélkül feketéző törpe nemzetgazdasági veszedelemre. 

Na de ezek szerint elég volt csak emlegetni, ragadós a hülyeség, tesómék fülébe belehajszoltam a bogarat (persze nővérkém anno csak szökővente járt a telekre, anyám még befogta volna málnát szedni, ő meg már komoly tinédzser volt ahhoz, hogy bringára pattanva lelépjen, mint a taknyos húga), és ők megugrották. Dunakanyar stimmel, hegyoldal stimmel, Duna ugyan kicsit messze, meg a csönd is csak hétköznap van, mivel hétvégén az összes szomszéd füvet nyír és sövénynyírót brummogtat meg láncfűrészt, mert szerintük még sok is a zöld. Ezek nem hallottak az angolkertről, vaze. 

Nekünk viszont nagyon is jó így, egyelőre a zöld áll nyerésre, a közeli erdő hűti a klímát a legforróbb nyárban, van grillezőhely, hűtő a söröknek, patak a közelben, ha nagyon akarjuk a Duna csak pár perc kocsival, és minderre nem nekünk kellett költeni. Élünk tehát a meghívással, ha kapjuk. Mint ahogy a hétvégén történt. 

Azt persze csak hittük, hogy mi majd csak pihenni megyünk meg elpusztítani a beígért csirkepörköltet, és semmi kihívás nem lesz, mitől nemesb a lélek. Annyival legalább simább volt a pálya, hogy nem tévedtünk el mint első alkalommal, mikor is a GPS szerint tök jó volt az irány, csak éppen az út fogyott el alólunk, mert a kis butus azt már nem érzékelte, hogy cirka 4 méterrel arrébb, a vonatsín túloldalán kéne lennünk.

A megfelelő oldalon viszont a patakon kell áthatolni, a híd errefelé felesleges flanc, gázló van, az meg a helyszínen derül ki, vajh elég alacsony-e a vízállás, a mi kocsink csak annyira terepjáró, mint platformcipő a szántásban – akár még meg is felelhetne, de valahogy mégsem. Szóval a jármű kétéltűsítését KK-ra hagytam, rohadt keskeny az a gázló, még Doris is aggódva figyelte az ablakból, mikor titanicosodik a helyzet. 

Megérkeztünk, kiszálltunk, örömködtünk a családnak, és már vagy tizenhét másodperce kiengedtük a kutyákat, mikor is a sheltie feltűnt a szomszéd kertben, orrát nyílegyenes vonalban a macskatányér felé tolva, a macska hökkent tekintetétől kísérve. Meg az enyémtől. Elbődültem gazdiilag, aztán erőst figyeltem, hol szökött át a kis féreg, mert hát ott is jött vissza, nyilván ahol a macska már kijárta. Torlaszoltam volna elfelé a rést szögesdróttal, terméskőhegyekkel, atombombával, persze a család hímtagjai elnézően röhincséltek, mondván, majd inkább figyelnek rá. 

Aha. 

Ilyen felelős kutyatartókkal én dehogy vitatkozom, menjünk inkább patakozni, ott kiugrálják magukat a bundások és csend lesz. Na ez a csend valahogy nem akart aznap összejönni, ötven métert haladhattunk, és KK felfigyelt, hogy Ardi valamiben oltári lelkesen fetreng, egy ideig elbűvölten szemlélte, mert hát tényleg iszonyú cuki, ahogy teljes elánnal dörgöli a hátát a talajhoz, világít a fehér poci, rózsaszín talpak összevissza rúgkapálnak, mindehhez még kéjesen dünnyög is, csak én vagyok az a gyanakvó ünneprontó, aki rögtön rosszat sejt, merthogy kan kutyák nem szoktak csak úgy ok nélkül fetrengeni, Ardi pláne nem, ilyen lelkesen csak a lószarnak örül, aztán KK-nak is lehervadt a vigyora, és akkor már kánonban ordibáltunk a kisállattal, akinek a hátát addigra vastagon borította a penetra. Először azt hittük, fos. De nem, csak hányás. 

Hol az a patak?

Nyomorunkat tetézendő jött szembe egy autó, egyik oldalon kerítés, másikon a töltés, feloldalaztunk a töltésre, közben a sheltie-t úgy kommandíroztuk mintha legalábbis IPO-s dobermann lenne, igenis vegye komolyan az ott marad-ot, hozzányúlni nyilván egyikünk se akart. Közben Dorkának se jött rosszul a szigor, mert ő meg rohant volna a túlnani kerítéshez hergelni a két helyi kutyát, szóval vele is skáláztunk egy strófát, aztán meg alanyi jogon is, amikor észrevettük, hogy csalánban állunk. 

Hol az a nyomorult patak?!

Persze ilyenkor az én kutyám a shetlandi, ha KK áll neki lecsutakolni róla az undormányt, kisvártatva három róka fürdött volna a patakban. Csóri kisállatot sajnáltam azért, mert qrva hideg volt a víz, de hát így jár, aki pórul.

A csaláncsípte csülkeimnek viszont kifejezetten jólesett a hűs. 


Visszaérve viszontagságos pataktúránkból lehet találgatni, hol bukkant fel a törperóka – naná, hogy a szomszédban kepesztett megint a cicatál irányába, nekem meg bíborba váltott a burám, előzményként ugyanis előkotortam a pórázt és édesgazdája kezébe nyomtam, hogy na akkor vigyázz rá, mert abban nem bízok, hogy képes vagy megosztani a figyelmed a hideg söröd és a kutyád között úgy, hogy a sör veszítsen, szóval itt a madzag, még a székláb alá is becsíptettem neki, nehogy értékes figyelmet kelljen pazarolnia, de baszki ennél felelőtlenebb gazdi még az alsótekerespusztai brazilnegyedben sincs, simán kiengedte a nyakörvből, nehogy bármennyire is korlátozva legyen a rafléziaszagú cuncimókus, aztán sandán vigyorogva figyelte hüledezésemet, hogy tudott már megint lelécelni a kis Houdini. 

Nem bíztam többé a véletlenre, az első kezem ügyébe akadó betontuskóval elrekkentettem az átjárót. Dolgom végeztével indultam valami hideg italért, mezítlábasan, ahogy addig voltam, kiélvezve, hogy nincs a fűben se kutyaszar, se üvegszilánk. 

Volt méh.

Hogy mi a retekért kellett pont az én útvonalamon hátaznia, sose tudjuk már meg, és nem vigasztalt, hogy ő rosszabbul járt, inkább lelkifurdancsom lett. Később. Mert a belelépés pillanatában csak a feketéslila köd, a fél lábon ugrálás meg az ordítás volt meg. Van egyfajta fájdalomküszöböm, nem nagyon rinyáltam, amikor eltört a gerincem, vagy amikor fejemre esett egy tetőcserép (na jó, a skalpom összefércelésekor azért nyöszörögtem kicsit), de a fullánk basszus olyan, mint valami elszánt jezsuita inkvizítor, tüzes tűket váltogat savba mártott villanyfúróval, és nem kíváncsi a kifogásaimra. Vödör hideg víz lett hosszú időre a legjobb barátom, Ardi legnagyobb örömére, aki felfedezte, hogy az enyhén kiázott gazdilábízű lé oltja a legjobban szomját, semmi másból nem volt hajlandó inni onnantól.  

Nem nagyon keltem ki ezután a nyugágyból, nem óhajtván tovább gyalázni a szombati idillt, gyalázta a szomszéd halaszthatatlan fűnyírnivalótól hajtva (szerintem a macska fizette le bosszúból), gyalázta a Nap, ami túl forrón sütött, meg az árnyék, ahol viszont fáztunk, időnként megindult a vetésforgó a hencsergők között attól függően, ki hol tartott épp a privát klimaxában, nesze neked telek és nyugi és pihenés és szunyóka ebéd után. 

De azért klassz volt. 

Méltó lezárásaként a napnak szüléim kénytelenek voltak megosztani a hátsó ülést a sheltie-vel, aki persze végig munyiztatta magát (Dorka az első ülés előtt hisztizett KK-val kánonban, hogy kevés neki a hely és elhal a lába és érjünkmárhaza), szóval másfél órányi ily meghitt közelség és közel ötévi ismeretség után apám rácsodálkozott Ardi lábemelésére, mondván, jé, ez a kiskutya úgy pisil, mint egy fiú? Mondom igen, mivel fiú. 

Apu arca, amikor összeomlik benne egy mikrouniverzum… minden másra ott a Mastercard. 

Exit mobile version