Négykerekű rozsdaboglyámat nyugdíjba küldtem. Szegény jópár éve megérdemelte volna, de most már aztán végképp. Tizennyolcadik évébe lépett idén, január 19-én járt le a műszakija, már az előző vizsgán is csak nagy-nagy jóindulattal és vizsgáztatói félrenézéssel ment át, még egyszer átszuszakolni egyrészt lehetetlen, másrészt hatalmas felelőtlenség lett volna. Mutatom, miért:
“A Ka minden porcikáján jó étvággyal, csámcsogva lakmározik a rozsda.” És ez így van tényleg. Csórikám már egy izmosabb menetszélre (=sztráda) hallhatóan, pikkelyenként eresztette szabadon a lifegősebb rozsdafecnijeit. A belső szőnyeg jótékonyan eltakarta, hogy valószínűleg nem csak a küszöbnél volt átlukadva az alja, a csomagtartója mindenesetre árulkodón beázott, nem felülről, az utastérből is azért vágtam ki a gumiszőnyegeket, mert esős időben úgy bűzlött az autó, mint egy kamaszsrác kínai tornacipője. Idén télen azért jártam nyári gumival, mert a gumisok nem vállalták a kerékcserét, attól félvén, átszakad az egész miskulancia, ha emelőre teszik, már a tavaszi cserénél is félelmetesen recsegett-ropogott a jószág. Babonából nem mertem teletankolni, nem voltam biztos benne, hogy nem szakad le mindenestül az üzemanyagtartály 35 liternyi folyadék súlyától. Olajból cirka 800-1000 km-ként evett egy litert, a váltó kettes fokozatnál szívszaggatóan krahácsolt és recsegett, a biztonsági övre rendszeresen rácsuktam az ajtót, mert nem működött a visszacsévélő évek óta. A csomagtartófedél kedélyesen vert fejbe, mindahányszor elfelejtettem fél karral kitámasztani, a légkondi csövei szétrohadtak évekkel ezelőtt, úgyhogy az elmúlt három nyarat a saját verítékemben ülve vezettem végig, ha a kutyák is velem voltak, letekert ablakkal utaztunk, autópályázáskor féloldalasra süketedve, mindannyiszor megfogadva, hogy fekete autót még egyszer soha. Télen a fűtés kábé akkorra röffent be, mire megérkeztem, addig sál, sapka, vodka, ha pár napig mínuszok csikorogtak és épp nem mentem vele sehová, az aksi megbízhatóan lerohadt, és hiába bikáztuk be, annyira lassan töltött vissza, hogy minden egyes fékezésnél lefulladtam, és a szervó is feladta minden nagyobb kanyarban, nem vicces, mikor egy sűrű forgalmi helyzet kellős közepén a kormány hirtelen nekiáll veled szkanderezni, ráadásul nyerésre áll. A rádió még olykor működött, a CD-játszó már totál nem, a jobb oldali ablakemelő hol igen, hol nem, de erőteljesebb ajtócsapkodással többnyire jobb belátásra lehetett bírni. A hátsó ablaktörlő időnként leesett, de a kábelkötegelő csodákra képes, mint ahogy a ducttape is. A fordulatszám-mérő pedig azért nem működött, mert sose volt.
Mégis azt kell hogy mondjam, igazából egyben volt a kisautó. Elég megbízhatóan furikázott minket kutyástul hosszú éveken át, pedig se KK, se az én vezetési stílusom nem épp kíméletes. Szinte kivétel nélkül pöccre indult, fürge volt, fordulékony, nagyon kényelmes volt vele parkolni és keveset evett. Lejtőn elérte a 150-et, papírom van róla, ennyivel mentem a traffipax szerint is. A kutyák imádták, séta közben tévedhetetlenül kiválasztották a többi parkoló autó közül, odabocogtak megszaglászni a kilincsét, aztán kérdőn néztek rám, megyünk-e valahova. Mert autóval menni mindig jót jelentett, agilityt, flyballt, kirándulást, lovazást, ilyesmit (mínusz állatorvos). Igazi kutyás autóként használtam, nem izgatott különösebben, hogy az úsztatásból hazafelé bent rázták ki a vizet a bundájukból az ebek, agility után pergett belőlük a homok marékszám, a barátnőm újfundlandija néha beugrott körbeszimatolni, Ardi összeorrozta az ablakokat nézelődés közben.
Az persze bosszantott, ha belém jött valaki figyelmetlenségből, főleg azért, mert minden miniatűr sérülésen boldogan harapóztak el az újabb rozsdafoltok, de amúgy nem kaptam szívinfarktust, ha mondjuk egy bunkó béemvés agresszívan húzta rám a kormányt, hogy akkor majd biztos beengedem, aztán persze rájött, hogy ő nálam sokkal jobban félti a verdáját.
(Most majd jól visszanyal a fagyi, mert az utódjárgányt már én féltem, vénasszonyosan zsörtölődöm, hogy a sheltie összetaperolta a hátsó ajtót, és rászólok KK-ra, hogy verje le a cipőjéről a sarat, mielőtt beszáll. Persze erre megkapom, hogy csak egy szavamba kerül, és álmaim autója helyett kaphatok egy másik ütött-kopott, leharcolt Ka-t, ilyenkor bekussolok gyorsan. )
Azért szerettem a kis csotrogányt. Rajta tanultam meg újra vezetni, nagyon sok klassz helyre elvitt, sokkal könnyebbé tette az életemet, pláne a kutyás-utazós részt. Tudom, hogy csak egy gép, nem élőlény, de képtelen vagyok érzelmektől mentesen gondolni rá. Jobb volt veled, mint nélküled lett volna, kicsi Ka.
