Mondjuk… Portugál

Az úgy volt, hogy nyáron nem igazán jutottunk el nyaralni, meg elég húzós is volt melóilag, szóval megállapodtunk, hogy akkor majd ősszel, valami tengerpartra, ahol még meleg van, kutyákkal. Példul Horvátország déli része, Dubrovnik vagy Orebić környéke, valami ház, amihez egész közel van a tenger, lehetőleg a hátsó kertben.

Aztán mivel a kevés rövid nyári kiruccanásunk egyike úgy nézett ki, hogy egy napig autóztunk a célig, másnap valami nemzetközi fesztivál volt a városban, ergo ültünk a dugóban, 40 percen át nem találtunk parkolóhelyet, aztán nyomorogtunk a tömegben, másnap meg kirándulni indultunk, de mégis megint egy dugóban kötöttünk ki, ami a kirándulóhelyhez vezető hegyi úton állt be, nem baleset volt, csak ennyien akartak pont ugyanarra hegyet mászni, ráadásul ácsorgás közben kigugliztuk, hogy amúgy kutyát nem is lehet bevinni (bazz, a Tátra szlovák oldalán levő nemzeti parkba igen, a lengyel oldalra meg nem, milyen ez már?!), ott ültünk hülyén három kutyával, szóval rendőrkanyarral vissza, hova menjünk akkor? menjünk Krakkóba, elindultunk, majd… álltunk a dugóban. Kurvára untuk, csóri kutyák meg pláne, képzelheted, ott ültek három napja a hátsó ülésen, fordultunk megint, visszamentünk a szállásra. Még a faluban se tudtunk sétálni egy jót, mert szabadon rohangáltak a mindenféle házak kutyái, meg kóborkák is, és elég határozottan úgy gondolták, ez az ő területük, kotródhatnánk innen míg szépen vagyunk. Másnap pedig már jöttünk haza, eltévedtünk, ergo megint vagy 8 órát töltöttünk a kocsiban ülve, szóval ezen a ponton szögeztem le, hogy ősszel bárhova is megyünk, de nem kocsival. A kutyák köszönik szépen, ők inkább hédereznek Zsófival és a vérkelpikkel, nem rínak nagyon, ha nélkülük megyünk.

Tehát így lett. Továbbra is dél felé húztunk volna, és úgy lett belőle Portugália, hogy ott még nem voltunk, fado lebeg az éterben, még tart a nyár de már nem döglesztő, viharos tengerparti sziklafalakon tenyészik a kacsakagyló, minden ház úgy néz ki kívülről mint a konyhám belülről, és az európai kontinensen ennél nyugatabbra nem mehetünk.

Aztán amikor rátaláltam a malomra, az végképp eldöntötte nem csak a helyet, de az időpontot is, mert csak adott két éjszakára volt már szabad (és mint ott kiderült, soha többé, mi voltunk az utolsók), szóval ez meghatározta, mikor utazzunk, kivettünk még öt napra egy másik – szintén elég menő – szállást Lisszabonban (éljen az Airbnb, olcsóbb volt mint a booking, a szállodáknál meg pláne), repjegy, autóbérlés, Uber app visszaélesítés, fürdőruha, útlevél, indulás.

Rohadt rövid egy hét volt, pláne két ilyen idegzüzü embernek, mint mi KK-val, kábé az utolsó napra eresztettünk le valamennyire, másnap meg már repülés haza, püff neki. Ráadásul hiába vadásztunk le a neten azokat az éttermeket, ahol kacsakagylót ehetnénk, mint kiderült, nincs már szezonja, komoly büntetést kap az étterem, mely felszolgálja. Azért az utolsó napon, hétfőn próba-szerencse alapon rákérdeztünk egy közvetlen tengerparti kajáldában, hogy maradt-e netán egy adag, mondták, hogy nem, de holnap jár le a tilalom, és lehet, hogy megint engedélyezik pár hétre a gyűjtést, talán már szerdától… behúztuk az “így jártunk” kártyát rendesen. Bánatunkban felzabáltunk Kraken összes többi családtagját.

És hogy milyen volt amúgy, ha egyszer végre le bírnék szakadni a zabálási vonalról? Napfényes, néha mediterrán, máskor meg óceáni, ilyenkor jöttek a durva szelek meg a sejtelmes, nyirkos, hideg ködök az óceán felől, nem csoda, hogy az angolok annyira otthon érzik itt magukat (jó sok expat van, tipikus Brexit-szavazóknak tűnt a nagyja, hogy fel lesznek nemsoká háborodva), az emberek elég kedvesek, tök jól beszélnek angolul, kutyabarátok, melegbarátok, a fű sem tilos szerintem, de mást is próbáltak ránk tukmálni nem messze a yardtól, szóval nem idegeskedik szét magukat más dolgán amíg nekik nem árt. Minden elég olcsó a ruhától a kajáig, aztán a lakás-kocsi-utazás vonalon jön egy bődületes ugrás, a közlekedés amolyan déliesen dudálós-nem indexelős-tülekedős, de nem idegesek, csak rámenősek.

Lisszabon

A főváros a mérsékelt lakosszámhoz képest furcsán terjedelmes, majd leszakadt a lábunk annyit gyalogoltunk és minimális részt jártunk csak be, ráadásul dimbes-dombos az egész, szembesített a nulla kondimmal, szuszogtam állandóan mint egy asztmás. Villamosra kaptunk párszor, eszméletlen emelkedőkön robognak fel, jókora lendületet vesznek előtte, ilyenkor ne ténferegj az útjukba, ha meg fenn vagy, vigyázz a tárcádra, kiváltképpen a híres 28-as vonalon. (Csakúgy, mint a budapestin.) Van metró is, meg rengeteg buszjárat, a külvárosokba vonatok járnak, de helyi bérlettel használhatók, mint nálunk a HÉV. Az épületek hol impozánsan csillognak az azulejotól, hol meg tök lepukkantak, akár mindezt egyszerre. Átlagban 4-5 szintesek, lift csak elvétve, szíjasak-inasak a portugálok, meg elég szépek is szerintem, gyakori az olívaszín bőr – mélybarna szem – napszítta szőke haj kombó, a nyelvüket pedig fel nem ismerném, néha oroszosan hangzik, néha arabosan, olykor franciásan, és a “köszönöm”-öt attól függően kell ragozni(!), hogy aki mondja, milyen nemű.

De jöjjenek a képek, melyek többet mesélnek, sokkal többet.

Sintra

Sintra és Colares környékén épültek a különböző királyok nyári palotái, a körülöttük elterülő erdők és parkok szintén teli vannak látnivalóval. Jópár nap kellene a felfedezésükhöz, nekünk csak egy fél volt, úgyhogy kiválasztottam Quinta da Regaleira-t, a XX. század elején épült mesekastélyt, mely leghíresebb tulajdonosa, egy egzaltált milliomos érdeklődési köreit tükrözi; a palota, a kápolna és a park is tele szabadkőműves, alkimista, templomos és rózsakeresztes vonatkozásokkal. Az eredmény kicsit mű, kicsit zavaros, olykor baromi csicsás, de összességében elbűvölő. Állítólag Roxfort ihletforrása a kastély, Rowling a regény sikere után át is költözött Sintrába.

A sintrai világörökségi helyszíneket magába foglaló nemzeti park tenger határolta szélén található az európai kontinens legnyugatibb pontja, Cabo da Roca (mondom kontinens, tehát Írország és Izland nem számít). Természetesen itt is nyüzsögnek a turisták (akik magukat amúgy sértődötten égnek bökött orral “utazó”-ként aposztrofálják, mert mi mind egyéniségek vagyunk), hamar meguntuk őket, és még nagyobb egyéniségként kimásztunk a világítótorony másik oldalán toronyló sziklákra, ahonnan majd’ lesodort a viharos szél, kapaszkodtam mindenbe, amit értem, választhattam a porladó kövek és a rohadt szúrós bozót között, de legalább viszonylag egyedül voltunk. Pár helyen ki van írva ugyan, hogy veszélyes meg minden, de nem nagyon törik magukat korlátépítéssel, tudván, úgyis mindig lesz pár marha, aki csakazértis kimászik. Ha lepotyog, így járt.

És hát persze az Atlanti-óceánba be KELL mennem, ha ott vagyok, mit érdekel engem, hogy október van. Úgyhogy csuka le, farmer feltűr, irány a víz, naná, hogy az első nagyobb hullám gyorsabb volt nálam, naná, hogy derékig beterített, naná, hogy mindezt éttermezés előtt, na itt jött képbe az október, mert naná, hogy nem száradtam meg vacsoráig, illedelmesen ücsörögtem a terített asztalnál sóvizes bugyiban, az asztal alatt egymáshoz dörzsölgetve a bokáim, hátha sikerül némileg leradíroznom a homokot.

Mindegy, megérte. Rég röhögtem ilyen jót.

Szállások

Mindkettő elég fullos volt, nekem legalábbis nagyon bejöttek, a lisszabonit szívesen hazahoztam volna, a malom pedig különleges élmény (egészen addig, amíg éjszaka arra ébredsz, hogy pisilned kell, és ehhez bizony két emeletnyit kell lépcsőznöd).

Kaják

Na végre elértünk a lényeghez!

Szóval Portugália szép és jó és valószínűleg kellemesebb tavasszal-ősszel, mint a nyári hőséges turistahad idején… igaz, akkor meg van kacsakagyló.