Majd’ egy hónapja már, hogy kicuccoltam végre Ausztriába. Kábé 8 éve zsongott a lábamban a takarodhatnék orbanisztánból bárhová, ahol valódi a demokrácia, él és virul a sokszínűség és a tolerancia, cserébe nincs egy csomó minden más, de minek is taglalnám, erről szólnak évek óta a hírek. Aki azt hiszi, csak a magasabb fizuért indultam neki, vagy netán kalandvágyból, az valszleg az m1-et nézi úgyis. Milyen vicces, régen úgy volt ez a mondás, hogy a cseh2-t… nem, mégse vicces, szomorú.
Kalandvágyból, hát ja. Milyen kalandos is 46 évesen felrúgni mindent, eladni a szuper lakásom, felmondani a munkahelyemen, kiszelektálni az évek alatt felgyűlt szeretett dolgaim aszerint, mit nem tudok hátrahagyni és mi az, amit muszáj. És nem csak tárgyakra gondolok, hanem például arra is, hogy bármikor bárkivel filozófiai mélységekig meg tudom magam értetni, mert többezer könyv elolvasása után bírom ennyire a nyelvet, hogy fejből tudom, mit-hol találok a földrajzi-szórakozási-politikai-művelődési tengelyen, az egész, 40+ év alatt felépült, biztosnak hitt talajt hagyom el. Ami 2010 óta ugyan egyre jobban ráng a talpam alatt, de akkor is.
Az tiszta sor volt, hogy menni kell, de azért nem rohanvást, öreg vagyok én már ahhoz, hogy mindent felrúgva elvágtázzak mosogatni vagy takarítani, annyi mindent feladok úgyis a nyugisabb élet reményében, legalább a nehezen megtalált hivatásom ne kelljen. Pláne hogy ritka és keresett szakma, amit ugyan nagyon meg nem fizetnek, de legalább megbecsülnek világszerte.
Először egy kanadai lehetőségre cuppantam rá, plusz vonzerő volt, hogy a fél családom ott él, meg hogy imádom az országot. Két év telt el szervezkedéssel, ezalatt találkoztam a leendő főnökömmel Budapesten, majd kimentem Ottawába 3 hétre kvázi próbamunkára, kaptam állásajánlatot, beadtam a munkavízum-igénylést, lefordíttattam hivatalosan minden iratomat, csináltam nemzetközi nyelvvizsgát, elköltöttem erre az egészre meg illetékre egy kazal lóvét, majd a kanadai állam az elbírálási határidő utolsó napján sajnálkozva közölte, hogy elutasítva, mivel a felajánlott fizetés nem éri el a kanadai átlagot. (Amúgy a magyar bérem négyszereséről beszélünk.) Többet ajánlani pedig a munkáltató nem tudott, alapítványi keretben képzik a vakvezetőket ott is, szegény az eklézsia.
Akkor legyen Európa. (Új-Zélandra kijutni még nehezebb, USA nem jött szóba, Ausztráliában meg ott él a világ összes mérges állatainak 80%-a, including bazinagy PÓKOK, szóval kösz, nem.) A Brexit miatt Nagy-Britannia nagyjából kiesett, maradt Írország, ha ragaszkodom az angolhoz. Ragaszkodtam volna, mert azért elég nehézség eleve egy tök új környezetbe beilleszkedni, nem tetéztem volna a nyelvtudás hiányával is. De püff neki, az írek jól el vannak látva vakvezetőkutya-kiképzővel, nem szorulnak importra, úgyhogy elkezdtem ábécésorrendben bekóstolni a többi kontinensbeli országot. Nem jutottam messzire, mert Ausztriából jött a hamari válasz: kellesz!
Budapestről próbáltam kiadó kutyabarát házat keresni, de nagyon nem ment. Az itteniek megunták a bénázásomat és felajánlottak, lakjak kvázi a kutyasuliban, amíg nem találok valamit, csak könnyebb lesz helyben kutakodni. Úgyhogy telerámoltunk KK-val két autót a pár hétre elegendő ruháimmal, piperével, kutyakajákkal és természetesen a luxi kutyaággyal, a kutyák már csak kétfelé osztva fértek be (megpróbáltam elsózni őket a fészbúkon*, hátha, több helyünk lett volna, de nem kellett senkinek ez a két istenátka, valszleg túl őszintén firkálok róluk, a fenébe), és irány Stájerország.
Hát itt vagyok. Vagyunk.
Volt egy cikk arról, hogy milyen lelki fázisokat él át, aki külföldre költözik, az első valami hurráoptimizmus-féle, olyan, mintha csak nyaralnánk, minden szép, pláne ha a delikvensnek már évek óta tele a kalucsnija mutyiland-agyarországgal. Tudom, hogy még ez tart, de élvezem a nyugit, a rendezett környezetet, a kutyás sétákat az almáskertek alatti gombaillatú erdőben. És a legjobban azt élvezem, hogy ennek a nyaralásnak nem lesz vége, nem kell visszamennem az idegbajba.
Ugyanakkor tisztában vagyok vele, hogy itt sincs kolbászból a minden, itt is vannak vadászok (hallom ködös reggeleken a dörrenést), itt is belekötnek a kutyásba (megtörtént), agyőrlő bír lenni az apróbetűs bürokrácia, és itt is reprezentatív a tapló béemvések mennyisége. Mégis, az összkép egészen más.
A nyelvvel küzdök, mint disznó a jégen, Ingrid sokat segít, kanadai-osztrákként tolmácsol köztem és a hétköznapok között. Persze nem lóghatok mindig a nyakán, a házkeresés során sokszor muszáj volt önállóan elnyökögnöm a mondandómat, de végül sikerült nagyon pöpi házacskát találnom, pedig a kutyás albérletkeresés itt még lehetetlenebb feladat, mint otthon. Hogy bútorozottat találj kutyával, azt végképp felejtsd el, mondjuk pár itteni kutyát elnézve nem csodálkozom. Azt hinnéd, hogy kevesebb kutya több odafigyelést jelent, de frászt, ugyanúgy gőzük nincs, mi történik a póráz túlvégén. Mondjuk legalább kertbe kibaszarintott kerítésmenti őrjöngőből szignifikánsan kevesebb van, talán két-három ilyen portát láttam eddig.
Szóval meglátjuk. Munkám már van, hol egy csökönyös barna labiba próbálok tánc- és illemszabályokat tölteni, hol egy vak néninek segítek behívást gyakorolni szabadszellemű sárgájával. Ha minden jól megy, vakvezető-tanonc is érkezik hamarost.
Valahogy majd csak lesz.
* nehogy bevedd!
