egy nagyon kemény goldie
Kutyátlan hetem volt az elmúlt, bár lehet kutyát vinni a Triglavi Nemzeti Park területére, hegyet mászni vagy vadvízen őrültködni azért elég nehézkes lenne velük. Pláne hogy elvileg csak pórázon lehetnek blökik a park területén, mondjuk láttunk kivételeket, de azok jóval nyugisabb ebek voltak. Lelki szemeim előtt felrémlik, ahogy épp Dorkát próbálom kimenteni az eszelős sodrú folyóból, ezalatt Ardi valami meredély szélén azt vizsgálja, mennyire finom a birkaszar.
Enélkül is kalandos. Sajna végig elég felhős, esőre állós időnk volt, mászásra annyira nem alkalmas, így hétfőn csak egy könnyed sétatúrát vállaltunk be a Soča forrásához, kedden pedig vadvízi programot, mondván nem baj, ha esik, úgyis vizesek leszünk. Persze késő délutánig hétágra napsütés… cserébe egy alattomos vízalatti kőbe úgy bevágtam a lábam, hogy estére már alig bírtam mozdítani. Úgyhogy szerdára tervezett mászás kilőve, helyette autóztunk pár órát az olasz tengerpartig, és ott henteregtünk egész nap valami szabadstrandon, igazi italiano hangulatban: a baywatch-túladagolásos (piros hacuka, rendőrnapszemcsi, temérdek mellszőr) kopasz vízimentőcsődör max hangerőn olasz slágereket duettezett a mobiljával, közben afrikai csempészáruk feszt napszemüveget, strandtáskát, kínai órát kínálgattak.
Délután megéhezvén felkerekedtünk, igazi olasz pizzériáról vagy tengeri herkentyűs vendéglőről fantáziálva. Miután harmadszor keringtük végig a belvárost egyre inkább kopogó szemekkel – minden étteremben csak készülődtek az esti nyitásra, sehol nem volt még konyha -, szégyenszemre kikötöttünk egy mekiben. Ahol legalább beszéltek angolul, ehettünk végre (igaz, kicsit beszívtam a kávéval, ami nálunk tejeskávé – latte -, az náluk sima tej), és csodálkozhattunk, hogy taljánéknál eme intézmény nemcsak gyerek- (vagy háromszáz üvöltő purdé szülinapozott és rosszalkodott épp), hanem kutyabarát is.
Másnapra ugyan a lábam nem lett jobb, de becéloztunk egy 2600-as csúcsot, legalább a többiek hadd másszanak. 1900-ig kocsival lehetett felmenni (tudom, tudom, gyíkok vagyunk), így esélyük volt pár óra alatt, az esőfelhőket beelőzve meghódítani a Mangrt-ot. Nem jött össze. Még 300 méternyi via ferrata volt hátra, amikor ez megérkezett:
Visszafordultak a srácok, jól tették.
Chuck beöltözve nyomja, hogy védje a folyót a felmelegedéstől
Utolsó napra strandolás lett volna a menü a folyó egy kiszélesedő ámde mély részekkel teli szakaszán, ezúttal neoprén cucc nélkül, mert az csak a vízitúra-szervezőknek meg a gyengéknek való. 10 fokkal melegebb időben, igazi forró nyárban remek buli, így viszont csak én vállalkoztam az uzkve 8 fokba csobbanásra, a többiek a partról filmeztek és hülyéztek, meg rendes cimbi módjára törülközővel vártak.
A címe alapján a folyóról kellett volna szólnia a bejegyzésnek, de én még az off-ban is képes vagyok elkalandozni, de legalább a fotók nagyrészt róla szólnak forrástól torkolatig. Tehát Soča, olasz nevén Isonzó, csúf I. világháborúbeli csaták színhelye, vértől vöröslött, rémlik? Natúr színe ennél szebb, a forrástól kb. Tolminig türkizkék, onnan lejjebb lassan smaragdzöldbe fordul. Védett – de tenyészthető és isteni finom – hala a márványpisztráng (Salmo marmoratus), vize a felső szakaszon simán iható, hideg és gyors, hozama szinte naponta változik a csapadéktól függően.
Nem lehet betelni vele, völgyével, a környező zord hegyekkel, pici falvakkal, szanaszét legelésző birkákkal, tériszonymentes zergékkel, vörösfenyő-erdőkkel, két kilométeres magasságban virító havasi gyopárokkal. Bármikor odaköltöznék hegyi trollnak, ha a kutyákat is vihetem.
