A kutyások ugyanolyan remek célcsoportja a mindenféle bizbaszt és hülyeséget gyártó, tehetséges marketingeseket alkalmazó cégeknek, mint a gyerekesek. Megfelelő körítéssel seperc alatt meggyőzhetők vagyunk, hogy kisállatunk élete nem lehet teljes az imént orrunk elé tolt napelemes karomfényesítő, illetve az 582. szett teniszlabda nélkül.
Ugye…?
Te jó ég, mennyi fasságnak bedőltem én is, aztán vagy a pincében porosodnak, vagy a kutyajátékos szekrényben, vagy… na jó, kis része tényleg hasznosnak bizonyult.
(szánalomra méltón kis része)
Például a hűtőtakaró jól bevált a mostanihoz hasonló forró napokon, Dorci le se száll róla. Igaz, két évig a közelébe se ment, bárhogy trükköztem; a kedvenc plédje alá tettem, vagy törcsit borítottam rá, mindig kiszúrta a turpisságot és mély undorral a fején odébbállt, egészen a fürdőszoba kövéig, és azon olvadozott sértődötten. Hogy képzelem, hogy erre majd ő ráfekszik, hiszen zselés, szottyos, nyiszorog és amúgy is gusztustalan?! Én meg fortyogtam eléggé, mivel itthon sehol nem lehetett még kapni a cuccot, valahonnan külföldről rendeltem neten, persze az országhatárig világosan nyomon követhettem az értékes csomag útját, aztán Hegyeshalomnál megjelent egy 93000 négyzetkilométernyi Bermuda-háromszög, és nem kevés utánajárásba került, hogy kézhezkapjam a kincset. Ezek után a büdös dög meg finnyog és affektál. Aztán egyik napról a másikra felfénylett a lámpa a feje feletti gondolatbuborékban: baszki, hát ez HIDEG! Azóta győzöm neki háromnaponta újratölteni, imádja.
Na jó, a zöldkagylópor meg a lazacolaj se bizonyult felesleges pénzkidobásnak – pedig mennyi pénz, jajj, főleg az utóbbi! – , legalábbis egész jó állapotúnak tűnnek a matróna ízületei. Nekem ugyan lekonyulnak a füleim, amikor reggeli után elégedetten az arcomba böffenti a rothadó hínárral teli tengerpart bukéját, ő viszont köszöni, holnap is kér.
A szövetbox se haszontalan, bár némileg lazán vettem a hozzászoktatást, de extra jófej kutyáim vannak, mert kábé maguktól jöttek rá, hogy ott nyugi van, nem hisztiztek soha benne, pedig nem is igazán szerették (és ez totál az én saram, lásd elsinkófált beszoktatás). De mind versenyeken, mind a melóhelyemen tök békésen ellappanganak sötét mélyén, a sheltie valszleg külön díjazza, hogy bent Doris nem tud hova menekülni előle és hozzábújhat, még ha ez időnkénti letiportatással vagy falra felkenéssel is jár, ilyenkor bolyhos sheltie-matricaként nyomorultul pillog, de kussol, hiszen imádottja által kilapíttatni megtiszteltetés.
Na meg a luxiágy Dorisnak. Memóriahabos, ortopédiai, megfelelő alátámasztás idős kutyáknak, meg amit akarsz. Elővigyázatosan eggyel nagyobb méretet rendeltem a kelleténél, biztosan tudva, Ardi úgyis odapofátlankodik majd. Ez annyira bejött, hogy eleinte kizárólag ő használta, hanyatt, terpesztve, minden sarokba egyszerre gömbölyödve, fetrengőzve, dagonyászva, élvezkedve. Eddigi gyakorlatától eltérőn Dorci viszonylag hamar rájött, hogy ez a dolog tulképp egész jó, és ha kellően shetlandimentes volt az ágyikó, méltóztatott beletenni habtestét. Ardi persze legott megörült, hogy odabújhat nagytesóhoz, aki egy ideig tűrte, aztán szemét forgatva, bajsza alatt zsörtölődve odébállt, közben undorhullámok futkorásztak a tomporán, ahol sheltis lett. Mostanra már egész sokáig bírja, jókat szinkron-durmolnak benne.
Idekívánkozik még az autós védőhuzat, bár annak nem a kutyák látják hasznát, hanem én, legalább az ülés viszonylag tiszta marad és szakadásmentes, bőven elég, hogy az oldalablakok orr-nyomosak, a kartámasz műanyagborítása már most ronggyá karmolva a sheltie nézelődési szokásai következtében, és az egész autóban finom patinaként szitál a kutyaszőr, bárhogy porszívózzuk. Az előző autónál – a kutyákhoz hasonlóan – mindez érintetlenül hagyta a lelki békémet, a mostani álomautó esteén azonban eléggé felzaklat. (A megoldás egy eleve szakadt autó lenne, de a mostaniéval azonos felszereltséggel, motor- és futóműteljesítménnyel, háááát… inkább takarítok.) A biztonsági hám viszont tényleg napi szinten használt felszerelés lett, meg amúgy kötelező is. A láthatósági mellény a másik fontos darab, erdőn-mezőn csak úgy érzem őket – valamennyire – biztonságban, ha ott virít a kis testükön.
És akkor jöjjenek most az évek során beszerzett felesleges firlefrancok, hosszú tömött sorban.
A legutóbbi zsákmányról még nem dőlt el atombiztosan, hogy haszontalan-e vagy sem, logikus érveim szerint semmiképp, de persze vannak ellendrukkerek. Tény, hogy a shetlandi szeme érzékeny napfényre, szélre, porra, minderre fokozott könnyezéssel és csipásodással reagál, ugyanakkor tény az is, hogy a csudavagány napszemcsijét két percnél hosszabb ideig még nem hagyta piszkálatlanul. Márpedig ahogy piszkálja, úgy az eszköz elcsúszik helyéről, és onnantól képtelen funkcióját betölteni, sőt zavar. De addig viszont sakálkúúúúúl.
Beszerzésekor még nem olvastam Farley Mowat regényét kutyájáról, Korcsiról, csak utólag, tehát nem ez a leírás ihletett meg:
“Korcsi rendhagyó fej alkata miatt a szemüveghez különleges hámszerűséget kellett rögtönöznünk, de végül egész tűrhetően passzolt rá és szörnyen élvezte is. Ha éppen nem volt rá szüksége, a szemöldöke fölé húztuk, de pár nap alatt ezt már maga is meg tudta csinálni, sőt, ha megint használni akarta, saját mancsúlag igazította vissza. Eltekintve a képzeletszegény járókelőkre gyakorolt hatástól, az orrának nem nyújtott védelmet, amely így egyszer egy méhhel ütközött, negyven mérföldes sebességnél. Korcsi amúgyis gumószerű orra baloldalt éktelenül megdagadt. De ez sem okozott neki komolyabb kényelmetlenséget, egyszerűen átköltözött a kocsi másik felébe. Ám a szerencse csúnyán cserbenhagyta, mert hamarosan újabb méhhel karambolozott, bár lehet, hogy ezúttal darázzsal. A két csípés összhatása, mondhatni, bizarr volt. Korcsi egy darabig úgy festett a szemüveggel, mint egy pörölyfejű cápa és egy mélytengeri búvár kereszteződése.“
Farley Mowat: Ilyen kutya nincs is (1957)
A következő tételt viszont konkrétan egyszer se használtuk, pedig milyen jó ötletnek tűnt! Hogy majd nyáron ezen heverésznek a kuttyok (legalábbis a kisebbik), hasuk alatt jár a szellő, fejüket árnyékolja a sátor, mennyire Hawaii már?! Aztán persze soha nem cígöltük magunkkal nyaralásokra, az erkélyen nem fér el, a lakásban a sheltie-nek ágya az egész világ, Dorci pedig marad a padlón. Ha valakit érdekel, szóljon.
A mantrailingezéshez lelkesen beszerzett hosszú pórázunknak legalább Zsófi hasznát veszi míg kiskutyája nem 100%-osan behívható, szintén ehhez a sporthoz csináltattam neki hámot, soha nem mentünk többé, cserébe SUP-ozáshoz jól jött.
Népes kendőkollekciójuk összepasszoló darabjait néhanap, városi sétákhoz rájuk adom, mert sokkal cukibbak benne és az utca népe könnyebben szemet huny póráztalanságuk felett, az ömlesztett pórázbeszerzési vágyat idejekorán blokkoltam magamban, így lakásban csak két szett van meg a kocsiban egy pót.
A kutyacipőt párszor azért használtuk, el is kopott, amikor egy labira kicsinek bizonyult a neten rendelt pink szett, rögtön lecsaptam rá, fekete bundához szerintem istenien áll.
A hálós labda egy ideig tényleg nagyon hasznos volt agilityhez jutalmazásnak, aztán a sheltie teljesen átállt a kajára, Dorcinak meg valami erőteljesebben téphető dolog kellett. A jutihám jó ötletnek tűnt, aztán azt hiszem, csak a kognitív disszonanciám késztetett (rövid ideig tartó) használatára, az idők során összegyűlt labdahegyekre pedig abszolút nincs magyarázat, hármat használunk stabilan, a többi csak úgy… van. Lettek valahogy. Mint a köldökszöszök és a fél pár zoknik.
A kutyarágcsákkal kicsit úgy jártam, mint az egyszeri macskás, találtam egy szuper weboldalt, ahol a boltihoz képest ötödáron tudok rendelni remek csemegéket, vettem egy raklappal, ők mondjuk zabálnák is lelkesen az egyszeri macskával ellentétben (hiába ízlett neki egyszer valami, többet a közelébe se megy), cserébe Dorcinak már nem bírja a gyomra, bármi újat kap, Ardinak meg egyszerűen túl nagy egy szárított malacfül (kettétöréséhez meg minimum Thor pörölye kellene), a végeredmény mindkettejüknél ugyanaz: pitymallati szivárványos fosás.
Milyen bűneim sunnyognak még sötét zugokban…? Etetőtálra rácsapok, ha ajándékba adják valamihez, aztán elteszem valahova, mert mindig az bizonyul valahogy a legjobbnak, amit használnak, nem tegnap óta; Doris még a legelső kutyám zománcos lábaskájából eszik, Ardi meg Maffiáéból. Dorcinak vettem nemrég egy sámlit kocsiba szálláshoz élemedett korára tekintettel, gyakoroltatom vele a fellépést, de gyanítom, még sokáig lazán átröppen fölötte és egyből az ülésre ugrik. Ardinak meg folyton elcsábulnék, amikor szembejön velem a cápaformájú cicabújózsák, de eddig még sikerült ellenállnom.
Mert.Kemény.Vagyok.Mint.A.Kád.Széle.
De azért ezt az utolsó képet elnézve igazából egy olyan bosu-szerű egyensúlyozó-mélyizomerősítő felfújható párna nem ártana…
