Kistesó, nagytesó

Mikor a kiskutya megérkezett, aggódva lestem Dorka reakcióit (Ardbeget nem féltettem, ő már a kiválasztáskor egyértelműen fülig szerelmes lett, nem belém), reméltem megismétlődik, ami Shianne-nel; a kelpiebabát anno azonnal szárnyai alá vette, pátyogatta, játszani tanította, óvónéniskedett vele és abszolút imádta.

Hát nem így lett, erre a kotnyeles szőrgombócra kezdetektől gyanakodott. Aki adott is rá okot bőven: feszt a fejére mászott, utánament a kuckójába, lopott a tányérjából, elvette a kedvenc játékát. Dorc nagyon lemorogni nem merte a kis pelyhest, de azért szemmel láthatóan tele volt a töke mamusza, folyamatosan menekült és gyökeresen utálta az egész szitut. Az más, ha néha átmehet játszani valakihez, de utána hazajön és itt nyugi van meg privátszféra, ha Shi-t ideköltöztettük volna, őt sem szeretné annyira.

Egészen morózus lett, úgy kezdett viselkedni, mintha a saját öreganyja lenne, néha véletlenül még le is Timbereztem. Eltűnt az önfeledt, eszement, kiakasztó mértékű játékossága, engedetlensége, az összes köcsögsége.

És örültem legalább? Frászt. Pedig végre kezelhető lett, amikor kimentünk a TopMancsra dolgozni, úgy követett és figyelt rám, mint egy igazi munkakutya. Nem rohangált el a feladatok között, inkább jött velem bóját szedni.
Kezdtem igazán aggódni.

Csináltam “csajos napokat”: csak kettesben mentünk sétálni vagy sulizni, és lassanként visszatért egy-egy szikra a régi Dorkából. Aztán ahogy elkezdtük a flyballt, kioldódott igazán, ma már nem bánja, ha Csupafog is jön. Ugyanígy agilityn, K99-en és még az sem zavarja, hogy a kis hülye lelkesülten végig üvöltözik.
Felfedezte a sheltie élvezeti értékét, például hogy lehet nyúzni. Meg végre van, aki bármikor hajlandó egy kis kötélhúzásra. Ha Ardit tanítom, valahogy mindig leesik Dorcinak is némi jutifalat, a rágcsálnivalók szintén duplázódnak.

Kifelé mutatott viszonyuk azon múlik, itthon vagyunk-e, vagy máshol. Kinn Dorka eljátssza a dominát, csendőrt és békebírót egy személyben; mikor lecseszem a pöcsöst valamiért, rohan és ő is fenékbe csípi. Ha nincs más a közelünkben, a shetlandin éli ki genyózási hajlamait, piszkálja, bökdösi, kergeti, felborítja, legyilkolja és persze mindeközben belehempergeti az összes pocsolyába.

Itthon viszont mindent eltűr tőle, átenged neki kaját, játékot, simogatást, Ardi a fejére mászhat, áteshet rajta, szájába nyalhat úgy torokig, kitúrhatja kedvenc fekhelyeiről. Maximum este ereszt el ezekért némi fogmutogatást, hörrmorrt, mikor már fellőtték a pizsijét.

Időnként elmerengek, jó ötlet volt-e tulajdonképpen még egy kutyát beszerezni. Oké, akadémikus, nem fogom visszavinni Jutkának, már tán a lelencbe se, túl sok munkám és még több drága kutyatáp van benne.
Nem bánom, hogy elszórakoztatják egymást, Dorkának már nem csak a napi séták vagy az edzések jelentik a változatosságot, kevésbé unatkozik. Sétánál ugyan kétfelé kell figyelni *, de mondjuk behívásnál könnyebb dolgom van, ha az egyik jön, követi a másik is. Működik a rivális tréning, igaz, fordítva képzeltem el; a leülést Ardi pedánsan végrehajtja, Dorc meg csak áll és várja a jutifalatot. Mert neki az jár.

*eleinte úgy elfáradtam ettől, mint akit megvertek. És hol vagyok Zsófitól, aki ötfelé tud.

A két kutya remekül kiegészíti egymást, ha valaki munyizná Ardit, nem mer közelíteni Dorka miatt, aki meg tart a nagy feketétől, a mellette bocogó szöszitől ellágyul. A féltékenység soha nem fog megszűnni, de kezelhetővé csökkent, Ardi eddig se sértődött meg amikor Dorist szeretgettem, a nagylány viszont már nem akad ki, ha a kicsit cummogtatom.**

**cummogás definíciója: amikor felemelem és nyögdécsel.

És kva aranyosak, amikor reggel egymással versengve smúzolnak, aztán menetrendszerűen műbalhéznak egy jót.