Sokáig jóindulatú elnézéssel kezeltem az agility-őrülteket, akárha izgága gyerekeket.* “És az a bíró, hogy milyen pályát rakott…! Te is ott voltál? És az open futamod milyen lett? Mennyire szemét volt az a palánk melletti kúszóbemenet!” – csicseregnek feszt, szavakkal dobálóznak sajátos argóban, rém izgatottak.
már alig várja
Aztán minden fintorgásom ellenére azon kaptam magam, hogy újra elkezdtem versenyekre járni. Tavaly kb. ilyenkor hagytam abba, mert folyamatosan kizártak és kezdtem bemorculni. Télen csak edzésekre jártunk, a harmadik edző végre bevált időben, anyagilag és stílusban is, pláne komfortos, hogy azonos a kutyaszitter-pótmama-sétáltatópartneremmel. (Ezt meg is ünnepeljük szinte minden edzés után némi fagyival.) Tavasszal-nyáron szőrmentén újrakezdtem a versenyzést csak hogy visszazökkenjek kicsit, többnyire ugyanúgy kizártak, de már nem vettem annyira zokon. És kezdtem látni, hol hibázok.
ő is jönne
A lájtos karompróbálgatásokból aztán így októberre hipp-hopp egy egész hétvégés szlovákiai verseny lett. Zsófi találta, nem tartott sokáig rábeszélnie Mónit meg engem a csatlakozásra. Becuccoltunk irdatlan mennyiségű hideg kaját, meleg cuccot, kutyafelszerelést, textilboxokat, a kutyák már alig fértek, és irány Galánta.
Péntek este mentünk, mert szombat reggel 8-tól volt a regisztráció. Töksötétben érkeztünk meg a helyszínül szolgáló lovasfarmra, csak a bizonytalankodó GPS, egy-két pilács és a tömény lószag kalauzolt. Találtunk egy éttermet, ami recepciónak is bizonyult, kaptunk szobakulcsot és kalauzt a szállásunkig; az istállósor emeletére. Az alattunk lakó patások anyáztak a kései mászkálás miatt, hajnalban revansot vettek: reggelit követelő, ordító nyerítésükre ébredtünk volna… ha nem lettünk volna már rég éber félkómában az ablakunk alatt még sötétben beröffentett traktoroktól, az éj folyamán új vendégek érkezésére a szomszédos szobákból – és a mienkből is – házőrzőként reagáló versenyzőktől, a helyét nem találó, ezért fel-alá kocogó Vacaktól, az udvaron időnként felordító helyi kutyától.
Lehúztuk a kávét, bár amúgy is rajtam volt a rettenetes harci idegesség: az első futam előtt nyugtatóként benyomtam egy cseles feles whiskyt (ó Glengoyne, azok a ropogós felföldiek!), de még így is sikerült kizáratnom magam. Mondjuk innentől már nyugodtabb voltam, mert abszolút nem Dorkán múlt, hanem csak és színtisztán az én hülyeségemen.
futamra várva
Egy kis kitérő az agility szabályairól. Ugye ez a sport dióhéjban arról szól, hogy egy kb. 17-20 akadályból álló pályán kell végigrohanni a kutyával, minél rövidebb idő alatt. Az időnél is fontosabb azonban a hibák elkerülése. Ezek lehetnek pl. az ugróakadály rúdjának leverése, a zónák átlépése (palló, palánk, hinta elején-végén felfestett sávok), szlalomrontás (rossz helyen megy be, kihagy rudat, stb.), kikerüli az akadályt (megtagadás). Ezekért csak hibapontot adnak, javítani lehet, természetesen általában időveszteséggel jár. Kizárnak viszont azért, ha nem a soron következő akadályt vagy rossz irányból teljesíti a kutya (ez lehet amiatt is persze, hogy a gazda elfelejti a sorrendet), vagy veszi a kalapját és otthagyja az egész hacacárét. Diszkvalifikáció van akkor is, ha a gazda megérinti, pláne ha agresszorkodik vele.
Több szinten zajlik a megmérettetés, a kezdőben még nincs tét, 1-es szinten vagyunk mi, innen három hibátlan futammal lehet átjutni a kettesbe (Dorcinak még csak egy ilyen van, azt is Zsófival futotta), majd onnan a hármasba. Általában agility és jumping futamok is vannak egy versenyen, előbbiben minden fajta akadály szerepelhet, a jumpingban nincsenek zónások (a mászókás fajta). A szinteseken kívül be szoktak rakni ún. open futamokat, itt mindhárom szint egyszerre versenyez, a nehézségi fok kb. 2-esnek felel meg. Részemről utálom, mert nekünk ez még elég nehéz, és ott futnak a 3-asok, akik között már vérprofik is vannak, ergo nem sok az esélyünk.
A futamok előtt derül csak ki, milyen pályát kaptunk – mindig a bíró rakja ki – , és kb. 5 percet adnak a sorrend memorizálására. Természetesen ehhez nem elég nézni, be is kell járni, közben eltervezve, hol milyen technikákat, fordulókat fogunk alkalmazni, hol kell belehúzni, hol visszafogni. Kívülről ez elég viccesen néz ki, magában mormoló, merev tekintetű zombihadsereg forgolódik az akadályok között. Valahogy így:
A jumpingra kicsit lenyugodtam, jobb is lett, egy-két hibával megúsztuk. A délutáni open jumpingot már olyan lazára vettem, hogy párszor eltévedtem a pályán, Dorka mentette csak a renoménkat. Olyan helyzetekből vissza lehetett kanalazni, amikből fél éve elképzelhetetlen lett volna. Figyelt rám végig, gyorsan reagált, ha kellett, kitalálta a gondolataimat – szegénynek néha muszáj volt, olyan összevissza kalimpáltam. Erősen körvonalazódott bennem a gyanú, hogy a kutya készen van, apróbb nüanszokat kell csak finomítani a stílusán, immár nekem kell összekapnom magam. Koncentrálásban, sebességben, tájékozódásban, testtudatosságban.
Másnap még korábban indult a verseny, de ez senkit nem akadályozott abban, hogy éjszaka szórakoztasson minket. A dilinyós helyi kutya minden lehulló falevélre hisztérikusan felüvöltött, még sötét volt, mikor beindították traktor #1-et, ami még csak egy Zetor volt, nem vészes. Na de az 5:20-as traktor #2, egy John Deere! Az már valami! Pláne pont az ablakunk alatt! Időközben traktor #1 visszatért, majd felébredtek a lovak. Parádés. Akár kelhettünk mi is.
Videóztunk is persze, legalább látom, hogy amit én a futam során halálos iramnak érzek, az valójában szaró galamb-totyorgásnak néz ki. És hogy mennyivel szebben csinálják mások. Meg milyen ügyes Dorka.
*Van egy gazditípus, kinek ide tartozni a nonplusultra, a vágyak netovábbja, a hab a tortán. Megtetszett neki valamiért egy border collie (mert olyan helyes a kis fekete-fehér pofija, meg cuki a reklámban, meg a világ legokosabb kutyája**), aztán előbb-utóbb kilyukad itt. (Aki másféle kutyával kezdte, az meg előbb-utóbb vesz egy border collie-t.)
Náluk sokszor hártyavékony a határvonal a “van egy kedvencem, akivel sportolok” és a “van egy sporteszközöm, akivel együtt élek” között. Hobbinak indul, versenyzési láz lesz belőle, onnantól semmi más nem számít, csak az eredmények, plecsnik, kupák, szóba se jöhet másik kutyasport.
Rohadtul nem akartam elhinni, hogy így általánosítható, saját cinikus, savanyú-a-szőlő nézőpontomnak véltem, de sajnos egyre többször igazodik be. Túl népszerű lett (messze ezt űzik legtöbben a kutyás sportok közül), túl nagy a mezőny, túl éles a verseny – jó ideje nem arról szól, hogy a kutya-gazda jól érezze magát. Tiszta stressz mindkettő, a kutyának semmilyen hétköznapi szabályt nem kell betartania, mert jajjistenem nehogy megsértődjön és rosszabbul fusson holnapután, ha most rászólok. Inkább vállalják a viselkedési problémákat, a szocializálatlanságot, az ízületi bajokat. Párévente beszereznek egy új kutyát, mert azzal jobb lesz.
**több felmérés szerint is. Kikérem magunknak az összes többi kutya nevében. Minden kutya okos, ha arra használják, amire ki lett találva. A bc viszont – meg bárki más is – rém”buta” tud lenni, ha azt várjuk tőle, minden extra foglalkozás nélkül olyan legyen, mint a filmben látott.
