Futóbolondok

Szóval az volt a helyzet, hogy újrakezdtük az agilityt tavaly télen – kora tavasszal, és szembesülnöm kellett a ténnyel, hogy Dorka egyre jobb, én meg egyre inkább visszafogom őt, mert tök ergya az állóképességem, nem bírom szusszal, combbal, irammal. Az élet egyéb területeihez sem ártott volna némi kondit összeszednem, de ez már tényleg kezdett vérciki lenni, hogy a kutya tepert, ugrott, suhant gyönyörűen, én meg a 180 méteres táv felénél összerogytam és úgy sípoltam, mint egy teáskanna, amire egyébként alkatilag is egyre inkább kezdtem hasonlítani.

Ismerve magam tudtam, ha elkezdek autodidaktice edzeni, az úgy fog kinézni, hogy három napig hajtok mint őrült, abszolút a végletekig kisajtolom az összes erőm, aztán egy hétig fetrengek az izomláztól, húzódásoktól, majd hagyom a fenébe az egészet és jó eséllyel még csokiból is bezabálok bánatomban. Úgyhogy inkább lecsattogtam a közeli fitnesspalotába és edző után rikkantottam. Titkos imáim meghallgattattak, mert lánynemű volt, ki épp ráért. Ezenkívül ifjú és lelkes.

És mint kiderült, piszkosul értette is a szakmát. Állapotfelméréssel kezdett, persze nem akartam szégyenben maradni, megmutattam, hogy azért nem voltam én mindig ilyen plötty. Ment a fekvőtámasz, guggolás, hasprés, futópadozás. Másnap-harmadnap persze nyögtem újrajáratós, hajdanvolt izmaim sajgásától, ráadásul vigéckedésemnek hála, már a kezdetektől nem kaptam kíméletet, de legalább hamar belelendültem. A heti három alkalomból rengeteg időt töltöttem muszájból a futópadon, hiszen valahogy szert kellett tennem állóképességre, sebességre, tüdőre, szívre, kaptam is jó sok iramváltós, kardiós edzést az izomépítések mellé.

Nyár elején kezdtem az önkínzást, jól jött, hogy zsenge állapotomra való tekintettel még csak a légkondicionált teremben kellett loholásznom. Így is utáltam, de ha már amúgy is ott voltam az edzés miatt, könnyebben rávettem magam a futásra – na meg nem is mertem nem megtenni. Ezen kívül – egyelőre – esti futó vagyok, nyáron pedig még este is dögmeleg bír lenni. Ősztől már nem volt  meg ez a kényelmes mentség, mégsem bírtam rávenni magam, kitaláltam minden kifogást. Nagyritkán elmentünk KK-val, de csak ilyen röpke 3-4 km-ekre, a hajdani tizes edzésekhez, félmaratonokhoz képest ez nagyon gagyinak tűnt.

Aztán jött a megoldás régi cimborám képében, ki pont az én környékemen szaladgált esténként. Neki kalauz kellett, nekem meg motiváció, egymásra találtunk. Ő ugyan már 5 perces kilométereket futott és hetente lenyomott vagy 90-et, de jól jött neki egy lassabb partner, akivel állóképességet tudott növelni. Mint kiderült, erre pont az a tempó jó, ami mellett még beszélgetni lehet, így nem értem rá azzal foglalkozni, hogy jajjistenem de rohadt messze vagyunk már otthontól és még haza is kell jutni valahogy, szóval hipp-hopp összejött újra a tíz kilcsi, meg nem is unatkoztunk.

Ha a kutyákat is vittem, pláne. Dorka feszt előrerohant, lézerélesen tudja évek távlatából is, melyik kerítés mellett  van kutya, hol lehet (kell!) őrjöngeni egy kicsit, Ardi viszont állandóan lemaradt kiporszívózni a bokrok alját. Hogy miért nem pórázon viszem őket? Mert akkor ziháló kínjaim mellé még ők is rángatnának, hacsak nem parancsolom lábhoz őket végig, de akkor nekik mi lenne benne a jó? Meg amúgy minek is. Hisz járdabiztos mindkettő, alapvetően jól nevelt, hívásra azonnal jönnek, nem agresszívak. Pont azért tanítottam meg mindkettőt hamvas korában kulturáltan közlekedni, építettem ki velük a kölcsönös bizalmat, mert utálom a pórázt. Tudom, hogy kötelező, meg törvény, de akkor is rühellem. Majd még visszatérek erre, de ez nem az a poszt, most csak a saját averzióim vannak terítéken. Hogy nem akarom megakadályozni őket semmi érdekesebb szag megvizsgálásában, pisilésre-megtorpanásban, nem rántom meg emiatt – véletlenül – hirtelen a nyakuk (pláne Dorisnál nem játszanék ezzel) cserébe nem tekerednek körém, hasaltatnak el.

Mehetnek a saját tempójukban, Dorkának remek a kondija, a táv sokszorosát lefutja a folyamatos ide-oda cikázással, és a végén még örvendezni is marad energiája. Nem tudom, miért jön ez neki, de valami iszonyatos puncsolást csap amíg lenyújtok, nem tudom, vagy az endorfinszintje lő ki az egekig, vagy csak annak örül, hogy megint túléltem. Ardi viszont úgy felehossznál lemerül, onnantól csak bocog a lábam mögött egy-két méterrel lemaradva. Nemrég beteg volt csórikám, lefogyta a fele combizmát, sok még neki a 10 km, nem is mindig viszem el. Jön ugyan tisztességgel, de utána elájul.

Szóval belejöttem lassan ebbe a rohangálós őrületbe, nyafogok persze, de igazából kezdem élvezni. Szandi szép csendben elérte célját és észrevétlenül életformává vált a mozgás, legalábbis nagyon belelkesültem. Mivel triatlonos a lelkem, persze hogy megfertőzött; immár úszni is járok, és alig várom a szebb napokat, hogy bringára kaphassak. És amilyen alattomos, úgy vett rá arra, hogy még versenyen is indulni akarjak, hogy egy szóval nem biztatott. Tök magamtól hülyültem meg, ráadásul rögtön az Ironmant néztem ki. Na jó, csak a felét, de mivel ő lesz a váltótársam, illene nem lebőgni.

Persze megkapom átlag hetente, hogy kapuzárási pónik, meg én is kíváncsi vagyok, meddig tart ez az egész, de most jó. Jó érzés a saját egyre feszesebb-erősebb korpuszom, hogy energikus vagyok, hogy rendbe jött a vérnyomásom – igaz, fázékonyabb lettem -, hogy agilityn nem fulladok ki, vidáman lefutom a pályát úgy, hogy nem kell a saját korlátaimmal se küzdenem és a kutyát sem akadályozom.

És hogy igen, meg lehet csinálni erősen veterán bakfisként is, még csak versenysportos múlt se kell hozzá. Kitartás meg elszántság persze igen, és nem árt ha van valaki, aki folyamatosan rugdos, akkor is, amikor legszívesebben fel se kelnék a kanapéról, sőt odavennék társnak egy tábla csokit is.