Ráfaragtam némileg az országválasztásra, KK folyton ezen röhög, hogy annyira vágytam olyan helyen élni, ahol rendes, kiszámítható szabályok vannak és mindenki be is tartja, aztán itt meg én vagyok a bunkó kelet-európai sunnyogó, aki egy – de csak egyetlenegy! – dologban azért szívesen kibújna a szigor alól. Kitalálod, mi az az egy?
Hát a póráz, mi más.
Kiderült már eddig is, hogy milyen renitens vagyok a témában, tök rossz iránynak tartom. Ugyanakkor rengeteg kutyásnak meg felírnám receptre, hogy igenis használja, míg valami jobbat ki nem talál. Persze úgy érzem, rám azért nem kell hogy vonatkozzon, mert én rég kitaláltam a jobbat, szóval mindenki hülye, csak én vagyok helikopter.
Brrrr-brrrr-brrrr.
Amúgy meg azért tanulta meg Dorci és Ardi is 4 hónapos korára a lábnál követést meg a járdaszabályt, mert én halál ideges leszek, ha madzagra kötnek. Annyi ideig léteztünk rebellis üzemmódban, hogy itt feszélyez a törvénytisztelet, mondjuk Ardi simán elvan megkötve is, a különböző tanoncaimnál is kell még, de Dorka meg én cefetül éljük meg. Neki ez volt a bünti egész életében, és most nem érti, mi rosszat tett, én meg szégyenkezem előtte és bűntudatom van. És nem tudom megmagyarázni neki, hogy Ardi azért lehet szabadon mert egyrészt ő pici és cukker és tőle nem félnek a népek (akad, aki előle is elhúzódik, ez azért elég meredek), másrészt ő azonnal visszajön, ha hívom, mert ő hallja. Csóri Dorka siket, mint a vágódeszka, a nagyon hangos tapsolást vagy csattanást érzékeli csak, szóval nála marha macerás a visszahívás úgy is, hogy alig távolodik el tőlem.
Talán nem is az ország, hanem a tartományválasztás volt helytelen, a stájerek tartják ridegen a kutyásokat. Bécs más, ott egyrészt jóval több és nagyobb futtató van, jó részük akkora, hogy be sem kerítik, meg valahogy még a segítőkutyázás is előrébb tart, mint itt. Messziről kell indulnom hozzá, de talán abban rejlik a megfejtés, hogy Bécs világváros, mintegy 40%-nyi expattal, Graz pedig ugyan Ausztria második legnagyobb városa és több egyeteme is van, de alapvetően agrárrégió pár erős ipari nagyvállalattal. Kutyát haszonállatként már nem tartanak, a vidékies jelleg miatt meg a klasszik városi kutyatartás kissé fura úri huncutságnak számít, egyrészt mert a kutya benn van a házban a családdal, akkor is, ha amúgy bősz táblák hirdetik, hogy márpedig itten fenevad védi a portát, a láncon tartás fel se merül. Másrészt pedig elég drága mulatság, még osztrák pénztárcához mérten is.
Nem is annyira az etetés meg a kutyafelszerelés (persze van ezekből is luxi minőség, határ a csillagos ég), hanem a kutyához kapcsolódó különböző szolgáltatások költségesek: állatorvos, kozmetikus, kiképző. Ráadásul ha fajtatiszta ebre vágyik a delikvens, igencsak mélyen kell a családi kasszába nyúlnia, mivel itt a szaporítás kábé ismeretlen fogalom, ami persze nagyon is jó dolog. Viszont így meg az a helyzet, hogy mire a kiskutya iskolaérett lenne, vagyis 3 hónapos és megvannak az oltásai, máris kisebb vagyonba került. És amikor szembesül a gazdi a kutyasulis árakkal, elgondolkodik, hogy hát úgyis mindenhol szigorúan pórázon kell tartani az állatot, akkor tulajdonképpen nincs is neki akkora szüksége arra, hogy behívható vagy jól szocializált legyen. Ennyiért?! Kösz nem.
Ez persze mind spekuláció, én csak az eredményt látom. Hogy a legtöbb acsarog a póráz végén, gazdi inkább átmegy az utca túloldalára, a futikat meg messze kerülöm, hacsak nem muszáj tanonc-szociztatás miatt bemennem. Kevés a futi Grazban, és ami van, az is elég kicsi. Behatolni kveszt, jönne ki az összes bundás, miközben az enyém meg nyilván alig mer bemenni, mert tumulnak az arcába, gazdikban pedig fel se merül, hogy behívják őket. De az se, hogy bocsánatot kérjenek tőlem, ha negyvenkilós tüncimókusuk telesáros lábbal jól hátbavág, szerintük ez totál rendben van. Kiröhögik (saját gazdája is) a nyomi kiskutyát, aki nem tud hova bújni a bunkón játszó nagy elől, aztán nem értik, amikor a vérbe frusztrált kicsi kínjában hörögve nekimegy egy méretazonos másiknak, akkor persze van nagy ijedelem, aztán simán hagyják megint a nagyot trollkodni.
Hogy akkor hogyan sétálunk? Sunnyogva néptelen utcákon, üres erdőkben, pórázt csak akkor felcsatolva, ha jön valaki. Volt, hogy szóltak, miattuk ugyan nem kell, de olyan is akadt, aki rosszallón csóválta a fejét, hiába látta, hogy mindkettő immár szorosan mellettem, kézjelre kushad. Más is sunnyog a jólnevelt kutyájával, a többiek meg kapaszkodnak rémülten a flexigombba, mert hát szaladgáljon szegény kiskutya, de azért annyira mégse. Volt egy időszak, hogy Dorkára hosszú pórázt csatoltam, megunva az ötméterenkénti hátranézegetést, jön-e valaki, a messziről virító nejlonkígyó láttán mindenki érezhetően kevésbé feszkózott… kivéve az érintettet. Nagyon nem volt vele felszabadult, folyton összeakadt a tanonc hosszú pórázával, vonszolnia kellett maga után a madzag súlyát, a hám is szokatlan volt neki, pár séta után én voltam már tiszta ingerült az egésztől, pedig az erdőben jellemzően elsodor a zen. Lekaptam róla az egész cuccot, az öreglány legott rohant pár kört szökdelve, boldogan.
Én meg kisimultam.
