De rohadt rég nem írtam már! Valahogy akkor nagy a motiváció, az ihlet, ha valami nem jó. Ha elégedetlenkedek, felháborodom, puffogok, nem kerek a világ. Legtöbbször legalábbis. Akkor tudok zsigerből, egy ültő helyemben kikalapálni valamit a klaviatúrán.
Itt kerek a világ (meg egyre kerekebb vagyok én is, hihi). Nem stresszelek, nagyokat alszom, dolgozom a kutyákkal, tanulom a nyelvet, főzök, kapirgálok a kertben, elmegy a nap úgy, hogy már megint nem írtam, hónapokkal ezelőtt annyit, hogy kiköltözhetek végre a kutyás koleszból.
A ház elsőre nagyon okénak tűnt, beköltözés után kevésbé, most megint azt mondom, ez a legjobb. Tetszett a hatalmas kert, és hogy van a közelben olyan nyüzsibb hely, ahol dolgozni tudok a kutyával, de akár a belvárosba is beérek fél óra alatt busszal. Ha 10-15 percet gyalogolok, vasútállomáshoz jutok, onnan 7 perc a főpályaudvar. Szóval a közlekedés tömeggel (itt Öffi-nek hívják) szuper. Autóval se rossz, két nagy sztráda kereszteződésénél lakunk, az egyik a Bécs-Klagenfurt, a másik a Szlovénia-Salzburg vonal. Mindenféle főút is akad persze, a bringaúthálózat meg parádés.
Viszont nem egy szép környék. Főleg logisztikai meg iparterület, illetve valahogy nagyon koncepciótlanul összedobált az egész; totál vegyesen áll egymás mellett kertes ház, farm, többemeletes társasház, szántóföld és műhelytelep. Örülsz, hogy egy kényelmes családi házban élsz, de a szomszéd minilakótelep összes erkélye feléd néz, szóval a nyári pucér grillezések felejtősek, mondjuk a folyton ködös télben ez a probléma rettentő távolinak tűnt. A bérleti díj húzós, de aztán rájöttem, hogy oké, lett volna olcsóbb, csak ott vagy nem volt értelmezhető kert (és nem a saját két kutyámnak kell az se, hanem ha 4-5 kutya fog nálam lakni, akkor már nem mindegy), vagy olyan messze volt bármilyen várostól, hogy a benzinköltség elvitte volna a különbözetet, de akkor is drágálltam. Na nem mintha válogathattam volna az ajánlatok között, irtó kevesen álltak szóba velem, miután kiderültek a kutyák. Nem járult hozzá az ár-érték arányhoz az se, hogy hónapokig dobozok között éltünk és a padlón aludtunk (a járvány miatt irtóra megcsúsztak a bútorszállítások); kinn mindenfelé csupasz fák ágai között lógó ködfoszlányok, hideg, a járvány miatt minden zárva, néptelen utcák, sár, hüpp. Nem csoda, hogy elfogyott a kezdeti eufória, jöttek a – szó szerint – szürke hétköznapok, a körömrágós-gyomorgörcsös aggódások, hogy lesz nekem internetem (a Maslow-piramis alapja, ugye?!), hogy kell bejelentkezni állandó lakcímre, miként kell átíratni a nevemre a villanyszámlát, fűtést (és mikor az első számlák megjöttek, kihordtam lábon pár infarktust), hogyan indítsak vállalkozást, bankszámlát, TB-t. Mindezt idegen nyelven, melynek a bürokratikus fordulatai minimum olyan bikkfák, mint a magyarban (azt se értem, ezt meg… gondolhatod), ha hivatalos levelet találtam a postaládában, rögtön rémülten kunkorgott a féregnyúlványom, hogy ez éppen mi a frász lehet. Kegyetlen volt rájönni, hogy a 30 évvel ezelőtti középfokú némettudásom kábé semmivé foszlott, tehát azt is kezdhetem elölről, és nyilván sokkal nehezebben tanulok már, mint zsenge kamaszként… szóval hirtelen együtt tudtam érezni mindenkivel, aki az orbáni szarhalmaz ellenére mégiscsak inkább maradt a seggén és nem vállalta be ezt az oltári szopattyút.
Aztán valahogy megoldódtak a dolgok, és ki is tavaszodott. Sokat dob a képen a rengeteg virágzó-zöldülő mindenféle, nagy kertésznépek az osztrákok, én is rettentően értékelem a kertünket. Egyrészt iszonyú kényelmes, hogy félálomban csak ki kell nyitnom az ajtót és a kutyák intézik az intéznivalót, nem kell felöltözni-lépcsőzni, másrészt maximálisan kiélhetem a zöldészeti mániáim. Szerintem akkor fogadtak be a helyiek, amikor a jóidővel kiköltöztem a kertbe és folyton csak az égnek meredő ülepem látszott ültetés közben. Elindultak a szívélyes előre köszönések minden oldalról, jólesett, hogy barátságosak velünk a népek, a szomszéd nénitől csokit is kaptunk húsvétkor. Amikor pedig összeraktuk a magaságyást, végképp megtört a jég, kaptunk tavalyról gyűjtött hullott levelet a feltöltéséhez, meg jótanácsokat tonnaszám, halál cukik voltak, nem zavarta őket, hogy kezét-lábát töröm a nyelvüknek, jöttek beszélgetni folyton, hogy mit ültetek, meg hogy vigyázzak a tavaszi fagyokkal. A magaságyás itt olyan, mint a családi kovász vagy a szemöldökfára vésett házi áldás, mindenkinek kell, hogy legyen, még a lakótelepi lakások erkélyén is akad.
A bútoraim megvannak végre, kivéve a nyomorult instant ágykeretet, melynek kálváriája már fél éve tart (csak ehhez az instanthoz nem víz kell, hanem spéci csavarok meg szerelékek, na az valahogy kimaradt a csomagból, a félig összeszerelt ágyat kerülgetjük hónapok óta és továbbra is a földön alszunk), talán végre a jövő héten meglesz az is. Már felfedeztem a környéket, van minden a közelben, például Graz legnagyobb plázája, nem mintha akkora plázacicus lennék, de mindenféle boltot megtalálok, ami kellhet, meg ott tudok dolgozni a kuttyal, ha épp nincs kedvem tömegközlekedni vagy esik az eső. Erdő akad gyalogtávra és kocsival 5-10 percnyire több irányba is, szóval az ebek élvezkednek, meg én is, mert ezek az erdők egyrészt szemétmentesek, másrészt ember alig jár bennük, egy órás séta alatt találkozom kábé két futóval, egy kutyással meg három nordicossal a fő turistaútvonalon. A vad ritka, egyrészt iszonyatosan felszabdalják az utak és a települések az amúgy is kicsi erdőfoltokat (Stájerország alapvetően mezőgazdasági környék), másrészt gyanítom, hogy a vadállomány nincs úgy túltartva, mint Semjénföldén. Dorci időnként szagot fog (sokkal intenzívebben használja az orrát, mióta homályosan lát meg siket is), de többnyire csak szarvaskakit talál, mondjuk ennek mindketten jobban örülünk, mintha a kaka gyártójával futna össze.
Szóval chill van. Vannak itt is hülyék persze, de legalább barátságosan hülyék és nem ellenségesen, ha valaki morcos képpel jön, elég, ha ráköszönsz, többnyire hatalmas vigyorral köszön vissza. A bürokrácia burjánzik, valahogy mégis azt érzem, hogy alapvetően segíteni akarnak rajtam a hivatalnokok és nem szopatni. Vannak hülyekutyások, róluk meg az itteni kutyázásról majd egy külön posztban írok (talán nem hónapok múlva), akad otthagyott kutyakaki meg cigicsikk is, de messze nem ipari mennyiség. Eleve kevés az elszórt szemét, és nagyon szigorú a szelektív gyűjtés, mindent ingyen szállítanak el, ami a szelektívbe megy, a többi viszont (nálunk legalábbis) max évi 60 kg(!) lehet, afölött fizetős, szóval válogatunk, mint a kisangyal. Az autósok sokkal higgadtabbak, bár nem értettem, miért nyomulnak a seggembe, eleinte rohadtul frusztrált, aztán rájöttem, hogy nem tolnak, nem akarnak előzni, csak simán erős bennük a csordaszellem, mint a libasorban haladó lovaknál, vagy az is lehet, hogy ennyire tetszem nekik. Piszkosul betartják amúgy a sebességhatárokat, nemcsak felfelé, de lefelé is, ha valahol 100-zal lehet menni, akkor nem mennek 90-nel.
Ezeket meg lehet szokni, alapvetően sok a hasonlóság a Monarchia egykori népei között, nem érzem magam annyira UFO-nak, mint amennyire mondjuk Ausztráliában tenném (pedig csak egy -ál- a különbség… vagy nem? Ja meg a kenguruk).
Apám kérdezte, és mi van a migráncsokkal, mondom akadnak.
Például mi.
