Behavazódás

Alig írtam mostanában, pedig nagyon kéne, meg téma is van dögivel, csak időnek vagyok híján. Komolyan, nekem semmi se jó, eddig azért nyígtam, hogy jajj, nem csinálok semmi értelmeset, most meg nagyjából nincs szabad napom, amikor sehova nem kell rohannom. És tudom, hogy egy átlag magyar anya ennek sokszorosát nyüzsgi össze, a gyerekei számával a teendők exponenciálisan nőnek, nekem meg csak két kutyám van (és a boltok nyitva vannak vasárnap is).

Szóval felkérést kaptam egy menő panzió-napközi-kutyasétáltató-szőrszalon cégkombótól, hogy ugyan vállalnám már el az ángliusul beszélő ügyfelek ebeinek háznál képzését. Hozzáteszem, nem azért találtak rám, mert ennyire híres vagyok messze földön, hanem én jelentkeztem náluk több mint egy éve, akkor – nagyon udvariasan bár, de – nem kellettem.

Most mégiscsak rám szorultak, nekem meg akadt napi pár szabad órám, egymásra találtunk; megkaptam az angolos gazdikat, meg a Budán lakó magyarokat. Mondá a tulaj-ügyvezető ember, hogy ne számítsak marha nagy ügyféláradatra eleinte, de majd szép lassan beindul az üzlet. Pár nap múlva adott is egy címet, Buda, nemrég költözött család, kicsit szeparstresszes ebállat.

Aztán csend.

Vihar előtti.

Egy keddi napon (a kedd amúgy is hisztifaktor nálam) beindult a dömping. Hívjam fel ezt, egyeztessek azzal, itt van még egy, ez nagyon fontos, és még ez is meg ez. Én meg hívtam, egyeztettem, jegyzeteltem szorgalmasan, mint gép. Persze mindenki ugyanakkor akarta szolgáltatásaimat, vagyis munkaidő után, meg valahogy becsúszott egy-két pesti cím is, ergo rettentő hamar beteltek az estéim. Majd a reggelek is kezdtek, és hiába mondtam jó előre a főnökembernek, hogy hétvége nuku, kutyasulizom egész nap, mégis volt, akit kénytelen voltam vasárnapra tenni.

Szóltam tehát, hogy elég. Erre kaptam még kettőt.

Szóltam megent. Alkudozás jött, meg halavány nyomásgyakorlás, aztán nyílt manipuláció, úgyhogy megköszörültem a torkom. Csend lett végre.

Pedig a presszúra majdnem célba talált, mert összeszámolva tényleg nem tűnik olyan szörnyűnek az elvállalt kutyák-gazdik száma, sőt. Egy éve, mikor jelentkeztem, biztos kétszer ennyire is bólintottam volna…

… egy éve még nem jártunk rendszeresen agilityzni, pláne nem mindkét átokfajzattal. Egy éve még nem akartam Ironwoman lenni, heti két konditermi, két futós, két uszodai edzéssel, lassan beinduló bicikliszezonnal. Egy éve még nem töltöttem minden hétvégém kvázi reggeltől-délutánig a kutyasuliban. Egy éve még nem fedeztük fel magunknak Zsófival a mindennapos, másfél órás, kutyafalkázós séták (és a lefáradt kutyák) örömeit. Egy éve is kellett néha kutyaszőrtelenítenem, dzsuvátlanítanom a lakást, de jóval több időm volt rá. A fürdőszobánk állapota rég elérte a kritikus szintet, lassan kiteszem a biohazard! jelzést, bár lehet, most már érdemes lenne kivárni milyen új életforma mászik elő a kádból. Egy éve néha ébren is találkoztunk a pasimmal. Nem kéthetente néztem meg egy-egy részt a Breaking Bad-ből.

Szóval ezek vannak meg a pirított hógolyók, közben szinte észrevétlen maradt, hogy átestem egy köhögős-taknyos kórságon, hogy anyáméknál nem tudom, mikor voltam legutóbb, hogy lett egy csudajó biciklim, hogy megint voltunk tesztelni az ELTE Etológián, hogy a Kraft Téli Kupa agility versenysorozatán összetettben másodikok lettünk Dorcival, hogy ezer éve nem írtam a blogra.

Sajnálni azért nem kell.

Na jó, egy picit.

Az akvarellek Szilvi művei, még több itt.