Dobhatnád már
Kedvenc kutyaszitterem ügyesen kitörte a bokáját, úgyhogy a napi nagy sétáinkra elviszem az ő ebét is. Dorka ettől boldog, Ardi még boldogabb, Shianne eleinte boldog, aztán meg van-e labda, ugye van, addide, adjadmár, most!
Próbálom pótolni édesgazdáját, sétálunk bő másfélórákat és közben dobálok szorgalmasan, ügyelve, hogy jusson mindenkinek egyformán a labdából. Többel próbálkozni nem érdemes, úgyis a másiké kell, úgyhogy azt az egyet osztom be. Így a harmadik napra már meglehetőst fáj a könyököm, de mindent a bundásokért, irány a szupergazdi plecsni.
Fura, eleinte a két kutya sétáltatása is hihetetlenül lefárasztott idegileg, pedig akkor még Ardit csak úgy engedtem le a pórázról, hogy többtucat méternyire voltunk mindenféle autóúttól. Most már csak a nagyon forgalmasok előtt kötöm meg vagy ugratom az ölembe, amúgy szabadon kóricálhat, a két csaj is csinálja közben a műsort és mégis laza vagyok, mint pamutfonal. (Tudom, egy csomóan csomó kutyát sétáltatnak csomószor, nekem nem jut csomó, ennyit kell csak megoldanom, mégis itt sírok. Hüpp.)
Persze ha nincs semmi gikszer. Mondjuk Ardi egyszer sem eszik szart, ami szinte kizárt. (Hála a csöviknek, a macskaetetőknek, meg akire épp ott jön rá. Értem én, hogy ha menni kell, hát menni kell, de miért csak a kutyások – nekik is csak kb. fele – szedik össze?!) Olyankor két nagyot lefektet és megy sheltie-t kergetni, mostanában ez a módszer, amennyiben nem pont út mellett találta. Egyébként marad a régi valamit-hozzávágós, kb. tíz percig emlékszik is rá, de szerinte csak egyféle csemegére vonatkozik, ha következőre pl. kiszórt kenyeret talál vagy csirkecsontot, az más, arra külön valagbarúgás kell. (Amúgy meg ki a tököm az a rengeteg idióta, aki rendszeresen a parkba szórja a kajamaradékát?! Költői kérdés volt, bocs, bár nem költőien társalognék el a rajtakapottal. Akkor is, ha semmi értelme. Sem az eltársalgásnak, sem a kiszórónak. Off vége.)
(kezdenek elharapózni az off-ok)
Azért nem csak a pasival van a baj. Dorka is megéri a pénzét, de kivételesen ilyenkor vele van a legkevesebb gond, pedig nem szokása unatkozni hagyni. Ugyan párszor – pár ezerszer – sétáltunk már a kelpie-csajjal, úgyhogy nagyon nem leptek meg sajátos fogalmai a lábnál követésről meg az előreszaladás megengedett hosszáról, de azért a jó életbe, na ne már. Tudom én, hogy atombiztosan megáll minden járdaszegélynél, mit szegély, még a szélesebb aszfaltrepedéseknél is, de azért tud idegesíteni, amikor jó pár száz méterrel előttünk sétáltatja magát. Pláne, hogy Ardi teljesen begőzöl tőle, rohan utána, szerelmes belé (is) és ő még csak olyan 70%-ra áll meg.
Úgyhogy szerettem volna kicsit elbeszélgetni a kisasszonnyal, nagyjából vállat vont és kiröhögött a beste. Direkt letértem az útvonaláról oldalra, aztán vártam, visszajön-e. Vártam, vártam, aztán kinéztem, mi van már. Shi türelmesen ücsörgött az aktuális járdaszegélynél, időnként vakarózott egyet, és ő is várt. Minket. Fel nem merült benne, hogy mi másfelé mennénk… királynői a csaj.*
*szerencse, hogy nem úgy, mint Cersei, csak olyan édes-ártatlan módon: jéé, mások is vannak itt?
Egy királynőt meg ugye nem csesz le az ember, Mimózaföldéét pláne nem.
Csak nagyon picit.
