A sheltie-projekt

Voltunk kiskutyákat nézni minap. Illetve csak Dorishoz képest kicsik, amúgy nagykutyák, a leendő ebkölkek édesmamája, nagynénjei, nagymamája, unokatesói. Nem egyszerű ez a szerteágazó rokonság, ugye? 🙂

Jó kétórányi autózás után értünk oda, Dorcit egyelőre kinn hagytuk, nehogy helyből felszállva lelincselje a szőrgombócokat. Aggódva és féltékenyen figyelte a kerítés túloldaláról, ahogy letelepszünk a földre és nyomban körbehömpölyög a banda. A blue-merle szuka seperc alatt betelepedett KK ölébe, ott neki jó, lehet simogatni. Sőt, kötelező.

A többiek próbálták néha kilökdösni, de esélyük se volt, csak ha Kyra átköltözött hozzám. Szanaszét olvadtam tőle, de a többiektől is; mind bújtak, barátkoztak. Semmi bizalmatlanság, félénkség, csaholás – vagyis a shetlandi juhászkutyákkal kapcsolatos titkos félelmeink náluk nem jöttek be.

Kis idő elteltével beengedtük Dorkát, először csak megszeppenten ácsorgott, térdig sheltie-ben. Megpróbált arrébblépni, a szőrlabdák szétrebbentek egy pillanatra, majd újra körbefolyták. Hamar elvesztették iránta az érdeklődésüket, kivéve az egyetlen kant, aki teljesen felvillanyozódott az új hústól: hogy ez mekkora! És milyen fekete! Huhú, szuka! Auu, csíp!

A két vörös démon tüzel, ez a nász hete. Drukkolunk. Ha minden jól megy, a szülésnap július végén jön el (nesze nekem, még egy Oroszlán…), szeptemberén pedig lesz egy új családtagunk.

So say we all.