Nehogy azt hidd, olyan egyszerű ez a ki-ki nyugalomba téma, miért pont ez lenne az nálunk.
Kezdődik a kardinális kérdéssel, hogy fél 8 előtt, avagy után legyenek-e levive a röfik. Tegyük fel, délután pisiltek legutóbb, így 7 körül jelentkeznek az enyhe hisztijelek a sheltin, vagyis megáll előtted és néz, aztán halkan morog, végül erőszakos csipogásban (= nála az ugatás megfelelője) tör ki, ergo menni kell. Na de. Ha most viszem le őket, a belga maximum pisil, másra nem ér rá, eszeveszett tempóban tudja le a kötelező kiskört, hazafelé már rohan, felfelé a lépcsőn menetrendszerűen eltaknyol, sebaj, zúzott állal is teper, mert fél 8-kor VACSORA.
Még a macska szoktatta rá erre a marhaságra, illetve Maffi este 7-re volt kallibrálva, olyankor csendült fel az Éheztetett Cica Dala, miközben a kamraajtó körül tekeregve bűvölte a kilincset meg engem felváltva, mert 7-kor enni KELL. Tavaszi-őszi óraátállításkor pár napig meg volt zavarodva, mint vasorrú bába a mágneses viharban. Dorci némi spéttel vette át tőle a rituálét, így sikerült kitrükközni a fél 8-at, micsoda győzelme a kétlábú szuperintelligenciának az alantas állat felett, nem?! De.
Ígyen a vacsi előtti séta. Vacsi után a belga átvált balgába, öreglányosan csoszog, minden falevelet alaposan végigszimatol a bot érzékenységű orrával, közben fél szemmel lesi, bejött-e a trükk, mert ha türelmem vesztve előremegyek, akkor észrevétlenül felzabálhatja, amit alattuk talál. Nem dőlök be neki, a fara mögé kerülve noszogatom, időnként átgyalogolok rajta. A sheltie közben feszülve az önbizalomtól előreteper, fél másodperc alatt el tud tűnni, remek rejtőszíne segíti az őszi avarban, szóval próbálom a pöcsöst szemmel tartani, közben a nyanyának dúdolom a barna hangot, és persze nem árt, ha környezetet is sasolom, mert mindkettő tök vak ámde bátor, és ha bárki gyanús tűnik fel (ember, kutya, szél kergette nejlonzacskó), előbb rohannak oda üvöltve, aztán jól megszeppennek, ha a rücsköskupakú troll az.
Fenn a műsor folytatódik az éjszakai nyugvóhely gondos megválasztásával, hisz akárhol mégse tehetik le kényes habtesüket. A belga a lakásszerte fellelhető vastag takarók valamelyikén hever el, ha egy kis esti simire vágyva (én vágyom rá, nem ő) mellébújok, megfeszül, majd nyammogni kezd, és ha még mindig nem értek a szóból, morogva felpattan és beköltözik a luxi ágyába, jelezvén, neki fellőtték a pizsit, mindenki nyugodjon le végre a p…csába.
A shetlandi magától értetődőn fészkel a mi ágyunkra (ha KK oldalára költözik, édesgazdája előzékenyen átpakolja hozzám, le nem rakná, hisz olyan cukiiiii), de bármennyire fincsi és puha, hamar lerugdosom, mert ketten is alig férünk el a nyoszolyán, nem kell hozzá önjáró ágymelegítő, aki mindössze öt és fél kiló, de ezt ki tudja nyújtani egy méterre. Éjszaka úgyis visszaköltözik, – mivel én túl aktívan alszom – KK lábához, aki többször ébredt már merevre zsibbadtan, mert bár szeretett volna helyzetet változtatni, de nem akarta megzavarni az édesen szendergő szőrmókot. (Nesze neked falkavezér, miláncézár nyálhabosra csitteghetné magát, egyik sem értené, mi baja, úgyhogy én meg se próbálom, csak röhögök a derékzsábás gyökszin.) Szóval lepaterolom a bolyhos szarcsimbókot a luxi kutyaágyra, direkt ezért vettem egy mérettel nagyobbat, mert tudtam, hogy a shelti is ott fog lakni. Dorci itt akad ki végleg, félhangosan szitkozódva áll odébb (pfuj, hozzám ért, tiszta shelti lettem!), dohogva vágja le magát a padlóra.
Elégedetlenkedve röfög még kicsit, aztán megbékél és elcsendesül, ahogy mi is. Kisvártatva eszébe jut, hogy szomjas, felkeresi a vizestálat, és perceken át hangosan lefetyel, eláztatva a fél lakást. Félálomban nyugtázzuk, hogy Doris fürcsizik, utána visszabotorkál a fekhelyére, és reggelig nyugi van – nagyot koppan szusszan akkor, azután elhallgat.
