Sheltie nélkül elég keserves az élet, kábé mintha egy dementor kiszívta volna az összes napfényt nemcsak belőled, de a környezetedből is. Szegény Dorcika hihetetlenül összekapta magát, mióta Ardi elment, érezte, hogy szükség van még rá, de hát egyrészt nagyon öregecske már és nem bírja a tempót, másrészt ő inkább munkaterápiában tudott mindig is segíteni, ha bajom volt, a bújás, kedvesség nem az asztala. Ő akkor is undok, amikor épp intenzíven kedvel.
Szóval ugyan Ardit senki és semmi nem tudja pótolni, de hamar elkezdtünk sheltibabát keresni. Jutkánál, a tenyésztőjénél egy ideig nem volt alom kilátásban, viszont udvari Don Juanja, Ty – akit mi hoztunk el babakorában Csehországból – fedezett az utóbbi időben párat. Kezdődött a drukk, jajj, csak legyen vörös kölyök az alomban! jajj, legyen még szabad! jajj, legyen vagány!…
Lett. Egyelőre annyi derült ki, hogy sötétvörös, tele lesz fekete tűzésekkel nagykorában, király. Jó sok fehér jegy van az arcán, ami nem baj, mert ezáltal nagyon más a fizimiskája, mint Ardié, direkt örültem neki. A titkos imám, hogy csaj legyen, nem talált meghallgatásra, mindegy, jó lesz megint egy pöcsös, majd újra égek az utcán, ahogy mindent is le akar hugyozni, ehh… A vagányságról még nem tudtunk semmit, egyelőre ő volt a legdagadtabb az alomban, ami kezdetnek nem rossz.
Jöttek a videók, hogy lenyomja a tesókat, meg folyton meglép, a labda csak az övé lehet… örültem, mint majom, hogy de jó, nagy baj már nem lesz, ha csak feleolyan belevaló, mint az apja, talán méltó utóda lesz Ardbegnek is.
Aztán amikor megérkezett végre, és 8 órai autózás után nem az volt az első dolga, hogy remegve elbújjon valamelyik sarokban és egy napig ne jöjjön elő, hanem felzabált egy tálnyi kaját, majd úgy felrohant az odakészített plüsslépcsőn a kanapéra, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, kezdhettem volna kapcsolni… de még mindig nem esett le.
Aztán lassan de. Hogy én azt hittem, Ardbeg volt a badass, a kemény, a legnagyobb kan a környéken még herehiányosan is. Hát egy frászt. Ehhez a hétördöghöz képest Ardika egy édes kis mézes muffin volt.
Drystream Dark Lust for Life ugyanis egy sheltibundába rejtőzött malinois, egy irtó pofátlan szőrmepöffeteg, egy sheltociraptor, makacs, akaratos, gátlástalan… és persze hihetetlenül aranyos. Az “ugatós” nem fedi le a kontans zajt, amit kibocsát a szívószálnyi torkán, ugat, ha megijed, ha játszik, ha akar valamit, márpedig mindig akar valamit. Kikészíti az összes nagy kutyát, ha szőrös, mint Dorka, a szőrébe csimpaszkodik és tépi, a rövidbundás labrador még rosszabbul jár, neki hol a szája szélén, hol a fülén lóg, mint holmi biopiercing. De szaggatja a nadrágjainkat, a hajamat is, a papucsainkat folyton zsákmányul ejti.
Ősellensége a vödör, a bója, a petpalack, de kábé mindent először alaposan körbeugat, aztán megpróbálja elfogyasztani. Az évek óta bevált nevelési eszközöm, az apró kavicsokkal teli mini kólásdoboz nála totál hatástalan, boldogan hurcibálja fel-alá, miközben a többi kutya azt se tudja, hova bújjon az önjáróvá vált halálos fenyegetés elől. Ardinál hosszú évek munkája volt, hogy hajlandó legyen fémtárgyat a szájába venni, végül a szigetelőszalaggal betekert nyelű kanalat nagy finnyogva haljandó volt, kábé osztrigás jutalomfalatért cserébe, ennek a pokolfajzatnak meg úgy kell rém óvatosan kikönyörögni a milliméteres agyarai közül a nehéz fémfésűt, mert ő éppen azzal akar büszkén parádézni.
A szobatisztasággal még küzdünk, sürgős lenne a dolog, mert – ebben is a belgára emlékeztet – olyan iszonyú büdös kábeleket fektet le sunyiban, hogy nem győzünk utána szellőztetni, ami így januárban elég fájdalmas.
És hogy miért Krafi?… KK érdeme itt is a névadás. Nem szeretett volna újra whiskynevet, ami érthető. Az Isztriai-félszigetről tartottunk tavaly ősszel hazafelé, amikor beugrott neki, hogy a kedvenc szlovén (és Isztriai-félszigeti) édességem neve milyen helyes lenne kiskutyanévnek, fiúnak vagy lánynak egyaránt.
A süti amolyan körtés-fahéjas ravioli, pirított morzsával és olvadt vajjal nyakonöntve, kicsit nyomin néz ki, a körte benne időnként kövecses, merthogy Szlovénia talaja és éghajlata minden, csak nem körtebarát. Ez a helyi, kitartó birkásznépeket zavarja a legkevésbé, ők körtét akarnak, úgyhogy körte lesz és punktum.
Szóval némileg emlékeztetnek a skótokra.
