Mitől olyan egyedi és megismételhetetlen a sheltie, miért ez az egyetlen kis termetű kutyafajta, ami szóba jöhetett, hogy velünk éljen? Mert nálam az is kisebb csodaszámba megy, hogy egyáltalán felmerült.
Első sheltiesként nyilván csak Ardiról tudok hitelt érdemlően nyilatkozni, de az összetartó törperókás közösségnek köszönhetően jó sok más miniLassie-t is ismerek, és olyan marha nagy eltérések nincsenek. Lássuk hát, nekem mit jelent a shetlandi juhászkutya.
Amikor felmerült, hogy másik kutya, belgákon edződve elképzelhetetlen volt, hogy ne munkakutya legyen. Persze attól még lehetett volna terrier, tacskó, pinscher, de a másik must-have nálam a hosszú szőr, legyen selymes az az állat, fodrozódjon a hosszú bunda a szélben! Ez így már eléggé leszűkítette a lehetőségeket, legyen emellett tűorrú, feszes pofájú, álló fülű, és voilà! KK-nak tetszik a sheltie? Egye fene, legyen!
És lett. A fene se gondolta volna viszont, hogy ekkora, életre szóló szerelemmé válik. Az egy dolog, hogy nemesi megjelenésű, de mellette pici, puha, dédelgetnivaló is. Ezt egyszerre nem sok kutya tudja, vagy cuki és aranyos, vagy elegáns. Pilleszárnymód érzékeny, jólelkű, még a legvadabb csínyt is valahogy bájosan ártatlanul követi el. Kedves és játékos, alapállásban nagyon vidám személyiség, eleven és akcióra kész még hullafáradtan is. Ezt megint csak vesd össze a megjelenésével… és nem érted.
Aztán. A mozgása, hát az valami utánozhatatlan. Bár a sheltie nem rövid lábú fajta, csak a hatalmas bundától tűnik annak, valahogy mégis van egy olyan kígyózás a haladásában, ami a hosszú hátú állatok sajátja. Eszméletlenül szexin rázza a kis valagát, a farka végét kicsit felemeli és az ügetés ütemére himbálja mindehhez. És ez még mindig nem a sheltegés, amikor turbócuki üzemmódba kapcsolva, füleit lesunyva, egész hátsó felét riszálva próbál rávenni valami erkölcstelenre vagy törvénybe ütközőre, és többnyire sikerül is neki.
Általában más kutyákkal is inkább kedves, mint nem. Na jó, Ardinak van egy harcihörcsög-énje, de ez inkább a Dorci árnyékában nevelkedésnek köszönhető, önbizalomból is jó sokat szívott fel a domina mellett, meg hát ugye mindig ott volt a “szólok a nagytesónak és ő majd jól megver”-kártya a mellényzsebében. De még így is inkább játszani hív mindenkit, a többi sheltie meg kifejezetten barátságos. Pórázon őrjöngő, acsargó példányt tán nem is láttam, pedig a hasonló méretű ebeknél sajna nem ritka az ilyen.
Szóval a sheltie alapvetően egy szeretettel, szájszaggal, jó sok kakival és – ha szerencséje van – halacskával töltött szőrös zokni. Kedves és bújós, persze mellette egy elkényeztetett (ez többnyire elkerülhetetlen!) akarnok törpediktátor, mint a legtöbb minikutya, de ezt olyan elbűvölőn teszi, hogy nem érzed megalázónak, sőt. Kedélyes, finomlelkű uralkodó, aki akkor boldog, ha népe jól érzi magát.
Kell ennél több?
