Annyiszor elhatározom, hogy ollót fogok vinni a sétákra. Aztán persze rájövök, hogy pont én, aki többnyire semmit nem viszek magammal, mert idegesít, hogy tele a zsebem vagy lifegnek rajtam a dolgok, akkor majd pont ollót fogok hurcibálni, na persze, itt esik ki, ott szúr combon, frászkarika. Pár kakiszacsi a zsebbe, vagy a futócipő fűzője alá, lakáskulcs, csá.
Aztán megint meglátok egy kutyatartót, aki rémült fejjel kapaszkodik a feszesre húzott pórázba, tépi annál fogva el a kutyát mindentől, és újrahorgad a harcikedv. Hogy szuperhős-bosszantó gonosz kis törpeként, tökélyre gyakorolt rosszindulatú kacajjal lessem, mit lép az egyszeri gazdi, ha hopp! elpattan a béklyó. Lép-e egyáltalán, vagy csak áll ledermedve, eszköztelenül.
Könyörgöm, nem a póráz a kapcsolat eb és tartója között! Egy darab kötél nem helyettesíthet szeretetet, kötődést, nevelést, fegyelmet, nyugalmat, következetességet!
Sokak szerint pedig de.
És még csak nem is a pórázzal en bloc van bajom (jó, persze utálom, de elismerem, hogy törvény, meg van amikor tényleg kell), hanem a gazdi által feszesre húzott pórázzal. Miért feszítesz-feszülsz, ember? Mert
- akkor érzed, hogy megvan még a kutya, ha érzed a póráz végén? Figyelj, csak le kell nézned, ott van az, nem megy sehova.
- előre felkészülsz, hogy résen legyél, ha váratlan helyzet jön, ne téphesse ki magát a kezedből? Ettől ő is kellőképp ideges lesz, érzi a készenléti állapotod, csak azt nem tudja, mire fel: tehát elkezdi ezerrel fürkészni, mik a lehetséges okok, amik annyira felhúznak téged, és reagál is rájuk. Gratulálok, sikerült mindenre őrjöngő Fifikét nevelned kedvencedből.
- nem is te húzod, ő húzza? Neveld meg. Kutyától függően 2 perc – két hónap az időtartam, de előbb-utóbb mindenkinél sikerül. “Csak” kitartónak és következetesnek kell lenni hozzá, ha meg nem tudsz egy kutyánál makacsabb lenni…
- olyan sokáig sikerül halogatnod a húzásról való lenevelést, hogy már mindketten megszoktátok? Észre se veszed, hogy ő ugyan épp nem húzna, de te automatikusan felcsévéled rövidre a pórázt? Hát ez baj, barátom.
- flexit használsz? Úgy kell neked.
- csodálkozol, hogy pórázon olyan agresszív? Jó vicc, vajon van más lehetősége, mint a támadás, ha menekülni nem tud? (Lásd még fenn, készenléti állapot.)
- vezényszavak, testjelek helyett a pórázzal ráncigálod, próbálod irányítani? Próbáld ki, mi történik, ha valaki elkezdi húzni a karod: reflexszerűen húzod az ellenkező irányba. Minél jobban rángat, annál jobban ellenszegülsz. (Lásd még: Pistike, ne húzd a macska farkát! Én csak fogom, ő húzza!) Na?
Hallom sokszor beszélgetni a gazdikat a – mellesleg rájuk se bagózó – ebzetükkel: látod, az a kutya milyen okos, szépen visszajön, ha hívják? Nem állok le büszkén sütkérezni, hogy igen, milyen szerencsés vagyok, hogy nekem ilyen zseni kutya jutott, sőt, rögtön kettő is. Ardival pár hétnyi meló volt a póráztalanság elérése, Dorkával se több, csak ő feszt tágítgatta a határokat. De Doris nem átlagos eset (mint ahogy Dapa sem az).
Komolyan, emberek, vegyétek már a fáradtságot, hogy minimálisan megismerjétek a kutyátokat! Nem kell hegynyi szakirodalmat elolvasni, tanfolyamokra járni, csodadoki-sorozatot lesni, csak figyelni egy kicsit az állatkát, akivel együtt éltek. Mire rezzen, milyen, amikor ideges, amikor nyugodt, amikor álmos, amikor vidám. Mennyire veszi át a hangulataitokat, gondjaitokat (nagyon!!* mert ő bizony figyel), minek örül, mitől fél, szeret-e veletek játszani, örül-e, ha odamehet hozzátok?
Ha valaki szereti a kutyáját, szívből, igazán, akkor jót akar neki. És ehhez az első lépés szerintem megtudni, hogy is lehet jó.
* Dorka mozgásán látszik edzés közben, ha én nem vagyok a topon lelkileg. És sokszor csak a mozgásából tudatosítom, hogy valami bajom van, valami rág. Ennyire érzékeny műszer ez.
