Amikor külföldre költöztem, azt hittem, lesz nagy megkönnyebbülés, fellélegzés, hogy na végre sikerült, ideköltöztünk és rögvest kivirulok. Hisz évek óta okoltam enerváltságomért a magyar viszonyokat, a környezetet, a stresszt, a “deutálommáraminden”t. Azt hittem, az országváltással varázsütésre mosolygós leszek és oldott, rendbejön a vérnyomásom, lesz erőm megint edzeni meg mindenfélét csinálni a munka mellett is, ami az ottani utolsó két évben visszavonhatatlanul elhussant álomnak tűnt.
Hát nem lett. Volt az elején persze egy hurráoptimista időszak, hogy jajj de jó, itt vagyok, minden szép, Ausztria csodás és konstans nyaralás az élet. Aztán persze ez hamar elmúlt, jöttek a feladatok, hogy rengeteg mindent kell elintézni, hogy a hétköznapok működni tudjanak, mindezt egy teljesen ismeretlen szabályrendszerben, jobbára ismeretlen nyelven, kvázi egyedül, mert KK még Mo-n dolgozott, na meg az ő németje még az enyémnél is sokkal gyöszebb volt. Mindent éreztem, csak eufóriát nem, ólomsúlyún vonszoltam át magam a szürke napokon, hihetetlenül elfáradtam mindenben. Edzésről szó sem lehetett, megpróbáltam párszor, de az is csak plusz feladat volt, csakúgy, mint a németórák, a munka a képzendő kutyákkal, a foglalkozás a sajátjaimmal, híztam és depiztem tehát tovább csöndben. Ardi elkezdett hülye pótcselekvéseket produkálni a mellőzéstől, szóval tényleg nagy volt már a baj.
Nem értettem a helyzetet, meg el is voltam keseredve, hogy hát ezért csináltam az egészet, hogy csak még nehezebb legyen?! Ráadásul magányosan, mint egy fél pár zokni, KK csak hétvégente jött, hullafáradtan, bezombulva az ingázástól meg a saját, más típusú magányától, a barátaim 300+ km-re minimum, az osztrákok meg nem nagyon voltak kíváncsiak rám, aki meg igen, azzal nem tudtam kommunikálni, remek.
Sokkal nehezebben rázódtam vissza a németbe, mint gondoltam. Eleinte mondjuk hanyagoltam is a rendszeres tanulást, hisz egyszer már megtanultam középfokig, gondoltam pikkpakk menni fog újra, hát egy nagy lótüdőt ment. Akkor elkezdtem tanárral tanulni, és úgy sem ment. Annyira nem tudtam megszólalni, hogy inkább angolul indítottam minden társalgást, így meg aztán elég nehéz visszarázódni ugye. Egy jobb napomon elkezdett mégiscsak döcögni, és így egy bő év után egész folyékonyan tudok hadoválni, piszok rossz nyelvhelyességgel persze, de többnyire azért megértik. Cserébe én még mindig alig értem őket. A körülöttem levő emberkék egyediségeire már rááll a fülem, pedig van köztük stájer, bécsi, felső-ausztriai meg echte német. Azt elkönyveltem, hogy a szemben lakó ezeréves bácsit a büdös életben nem fogom kitanulni, olyan hangzású a vaskos dialektje, mintha két döglött egeret tartana a pofazacskóiban, szóval ott semmi remény, de azt hittem, amúgy már penge vagyok. Így hát a minap nagy magabiztosan megkérdeztem az utcánkban kutyát sétáltató kora-középkorú fickót, hogy van, aztán öt percig csak pilláztam, és körülbelülre se tudtam belőni, mit mondott, próbáltam a megfelelő helyeken mosolyogni meg bólogatni, aztán full leforrázva menekülőre fogtam.
És hát a melóban is visszaütött mindez, mivel abból, hogy eleinte nem tudtam beszélni, plusz nem ismertem az itteni szabályozásokat meg szokásjogot, automatikusan azt a következtetést vonták le, hogy akkor a kutyázásban is kezdő vagyok. Jópár megalázó helyzetet kellett lenyelnem, és két reménytelen esetnek látszó kutyát visszavakarnom a leselejteztetés széléről, akkor kezdték elhinni, hogy talán mégse. Kaptam az ívet addig mindenhonnan, itt is működik sajnos, hogy aki 30+ éve csinálja, az automatikusan jobban ért hozzá, a jutifalattal képzés modernista humbug, az összes begyöpösödött marhaság vastagon jelen van, legalábbis itt vidéken. És nem tűnik fel a saját(!) kutyáját fojtóval (!!) féken tartó kutyasulivezető mészlerakatnak, hogy ha nyakörv nélkül szlalomozunk szoros lábnál követésben vadidegen kutyák között a sajátjaimmal, akkor annak talán van valami háttere. Áhh…
Szóval volt több nagy mélypont, nemcsak lelkileg, fizikailag is. Példul amikor minden kivizsgálás negatív eredménye ellenére a vérnyomásom még mindig az egekben volt és 3 kilit alig tudtam lefutni levánszorogni, pedig még a legelengedettebb formámban is ment eddig az öt. A félmaratonokról nem is beszélve. Akkor azért ráparáztam, hogy valami komoly bajom van, ha más nem, megöregedtem, kész, vége, innentől csak lejtmenet, ráncparádé, szódásüveg ókuláré, XL+ ruhák, már egy vámpír se harap belém, nemhogy a fess pasim.
Aztán a 47. szülinapom kábé másnapján valami átkattant, és elkezdtem komolyan falat mászni, amivel már kacérkodtam ugyan egy ideje, de csak nagyon kocában. A futás újra beindult, KK-nak is vettünk bringát, így párban tekertünk az őszi hidegekig. Fél év elteltével ledobtam sok kilót, puszta kézzel nyitom az üveges konzervet, és nem vagyok még fullra töltött Duracellnyuszi, de közelítek a régi énemhez. Agilityzünk is meg minden.
Végre-végre elkezdett múlni a váratlanul jött poszttraumás stressz, ami sokáig megakadályozott abban, hogy élvezzem a megváltozott életem. Immár át is élem, hogy valóban jobb, mert eddig a “jajj, neked könnyű ott” beszólásokra zsigerből azt vágtam volna vissza, hogy könnyű ám a fa..t.
Hogy mitől jobb? Például nincs az a felfokozott, idegbeteg, agresszor stich a levegőben. Amit érzel és átveszel Pesten azonnal, ahogy az utcára teszed a lábad, ott van a közlekedési morálban, a közbeszédben, az óriásplakátokon, a hétköznapi kapcsolatokban. Nem gyanakszanak egymásra az emberek, a szemük sarkából figyelve, átverik-e őket, mert nem verik át. Boltban, étteremben kedvesek, nem engem büntetnek azért, hogy nekik csak ez a szar, alulfizetett munka jutott (amúgy se nem szar, se nem alulfizetett). Utcán több a mosoly, nincsenek ökölbe szorult arcok, senki nem bántja a fiú kezét fogó fiút, nem tépik le a szivárványt. Úgy általában nem dumálnak bele egymás életébe, hagynak élni, na jó, ez a távolságtartás akadálynak számít új ismeretségek beüzemelésében, de amúgy nagyon kényelmes.
Tiszták és karbantartottak az utak, a parkok. Nem olcsó az orvosi ellátás, de korrekt. Messze jobb a közbiztonság, az árut kinn hagyják a bolt előtt éjszakára, érintetlen reggel is. A kertet, kocsit nem zárom, mert esze ágában sincs senkinek bejönni és hozzányúlni. Simán elmegyek sötétedés után kietlen környékre futni, nem néz meg, szól be senki, egyelőre láthatatlan mélységben lappang a szexizmus. Szokatlan. Nagyon élvezem.
A nyugihoz jól jön, hogy egyre kevesebbszer nyitom már meg a magyar vonatkozású linkeket, egyre kevésbé húzom fel magam a címek olvastán. Sajnálom persze iszonyúan az otthon maradtakat, és a francba, hogy inkább százezrek vándorolnak ki és szopnak az újrakezdéssel akár 50+ évesen ahelyett, hogy a pár száz élősködő aljadékra rohadna rá a kóterajtó. Szavazok majd persze, mintha ez bárkit meghatna a kb 87 fokban fidesz felé lejtő pályán. Mindegy, nem megyek bele, ezért (is) jöttem el.
Melóban néha stresszelek még egyes döntési helyzetek miatt, jajj, biztos számon leszek kérve, miért így csináltam, nem adnak majd több kutyát, automatikus beidegződésként mindig a legrosszabb szcenárióra készülök, szétidegelem magam, aztán… semmi. Vagy azt mondják, oké. Én meg pingvinezek, hogy jé, ezt így is lehet?
Alakul pár új barátság, az agilitys csajok biztos gyanakodtak eleinte, hogy mit keres itt ez a németül se tudó, tetkós, raszta veterán csirke az üvöltöző szőrgombóccal, de aztán hamar rájöttek, hogy csak hülye vagyok, nem veszélyes. A mászóteremben már vigyorviszonyba kerültünk néhány elmeháborodottal, akik ugyanúgy heti sokszor szeretnek érett szilvaként lepotyogni agyament pályákról, mint mi. Milyen jó, hogy vannak hobbijaink.
Már csak uzkve 20 év nyelvtanulás hiányzik a tuti beilleszkedéshez. Az őskövület bácsit a szomszédban akkor se fogom érteni, de ha arra kerül a sor, legalább német akcentussal mondom majd az arra érdemeseknek, hogy Иди на хуй.
