Számtalanszor próbáltam elképzelni az öregedő Dorist, mikor még körülöttünk csoszogott az ükanyja. Timbi néha bosszantott, máskor könnyeztetett allűrjeivel, kedves szenillaságával, bambulásaival, szerettem nagyon a jólelkű, szelíd öreg belgát. Belefeszült minden képzelőerőm, ahogy néztem a mellette cikázó , olykor eléggé idegtépő ifjonc Dorkát – és nem és nem ment a behelyettesítés.
Hát most itt van.
Lassan fedésbe kerül, összemosódik a hullámosodó-őszülő szőrű, tohonyásodó szelíd matróna és az egykori hűvösbundájú, madárcsontú izgága bakfis képe. Persze máshogy vénül ez az öreglány, mint amaz, meg hát az idő is eltelt közben és már alig emlékszem Timbire.
Az még megvan, hogy 11-12 éves koráig szinte semmit nem lehetett észrevenni a hályogosodó pupilláján és a gyarapodó ősz szőrszálain kívül, simán feljött velem a Rám-szakadékon, kirándultunk napokon át a hosszú árnyú őszi verőfényben a tokaji borvidéken, úszott a Bodrogban, összeszedte a környék összes bogáncsát ÉS a legértékesebb botot is természetesen.
Aztán jött egy agyvérzés, és minden megváltozott. Küzdöttünk – ő is – az életért, akkor döbbentem rá: sok már nincs hátra, hiába épült fel teljesen. Akkor kezdtem el felkutatni az utódait az egyetlen fészekaljából, akkor akadtam rá Dorkára.
Nála jobban észreveszem a vénülés jeleit, ez persze valahol tök elszomorító, szerencsére Dorci nem hagy elkámpicsorodni, inkább szórakoztatnak a hülyeségei. Például a reggeli cukulás valami egészen új dimenziókat öltött, eddig csak felzsiráfozott az ágyra (=iszonyú hosszúra nyújtotta a nyakát, hogy elérjen), laposakat csóvált és szerelmetesen pillogott hozzá, most már gátlástalanul felkulpászkodik, odahengeredik mellém, hosszan mortyog, és ha dögönyözni kezdem – s ki tudna ellenállni?! – , szabályosan dorombol. Röfög, kurrog, durmog, 40 és fél foggal vigyorog. És persze pociztat. Rábaszik, mert ha már végre találkozom az alvázával – máskor soha nem ér rá – gyorsan ki is kapom a hastájéki filceit, amiket megfeszített munkával gyárt magára a folytonos rohangálással. Na ilyenkor sértődik meg, hörögve felpattan és finoman jelzi, hogy akkor talán levihetném kakálni, és mire visszaérünk, legyen tálalva a reggeli. De kurvagyorsan ám.
Süketül a drága, ha figyel, még hallja a dolgokat, de akkor is inkább csak a magas hangokat, úgyhogy hívás gyanánt többnyire füttyögök. Egészen jól megtanultam már. Mikor látom, hogy nincsenek nála otthon, elmélyülve szöszmötöl vagy simán csak bambul, hangosan hallózok neki, jódlisan sikkantgatok, vagy két karral, hadonászva integetek. Megszokták a környékbeliek, elnézően mosolyognak a zavarában fűnek-fának köszönő bolond csajra a mindenki előtt keresztbeténfergő feketével és az ordibáló szöszi méregzsákkal.
Viszont amíg így hajtja a labikat, örül a szívem. Hamarabb fárad, többet alszik, de amikor ébren van, ugyanúgy szolgálatra kész, mint valaha. A jutitartó zörgésére meglepően újradenevéresedik a hallása.
A víznek pedig változatlanul nem tud ellenállni… és addig jó.
