Vasárnap levizsgázott a csoportom a kutyasuliban, mindenkinek sikerült aki eljött, boldog birkabőr (=juhhéj)! Nagy szó ez.
Miért is?
Mert tök nagy dolog, ha valaki full kezdő kutyásból eljut 7 hétvége alatt arra a szintre, hogy sikeresen levizsgázzon, vagyis a behívhatatlan, pórázrángatós, szanaszét esős, gazdával semmi kapcsolattal nem rendelkezős ebből egy olyan kutyát farag, aki játékból is kijön hívásra, póráz nélkül közlekedik – viszonylag – láb mellett, pórázon sem húz, parancsra ül, fekszik, helyben marad. Ez már jó alap a továbblépésre koncentrálósabb feladatok, finomhangolás, kutyás sportok felé.
De nekem ráadásul kistestű kutyákból álló csoportom volt. Velük kétszeresen nagy szó.
Eleve hogy eljöttek egyáltalán kutyasuliba, hogy felismerték: probléma van. Mert ha egy kaukázusi reptet meg séta közben, vagy morran rád, azt nem kunszt észrevenni. Na de egy máltai selyem teszi ugyanezt? Jajj, de cuki! Milyen kis akaratos! Hogy mérgeskedik, egyem a pofikáját! Igenis komolyan kell venni az ebzet jeleit, nem pedig elnézni neki, mert olyan édibédi még engedetlenül is. Lélekben ő rottweiler, ne örüljünk magunknak csak azért, mert fizikumban nem az, előbb-utóbb megbosszulják magukat a félreértelmezett, félrekezelt viselkedésformák.
Oké, beiratkoztak az iskolába. És kezdődik az igazi munka; gazdi szembesül vele, hogy a suli nem csodaműhely, bizony neki is dolgoznia kell. Ráadásul nemcsak itt, hanem otthon még többet. Reggel, este, munka után, ünnepnapon, szabadság alatt, nincs kibúvó.
Kapcsolatépítéssel kezdünk, mert tök felesleges tanítani, míg a viszonyokban erős problémák vannak. A kutya nem akar attól okulni, akire nem néz fel. Aztán ha megvan az alap tisztelet, figyelem, jöhet a feladattanítás – kezdetekben szuperjó jutifalatokkal és klikkerrel, később játékkal, szociális jutalommal honorálva. Néhány gazdi berzenkedik: ne a kajáért szeressen vagy csináljon meg dolgokat!… de az elején igen, mert így a legegyszerűbb magunkra vonni a figyelmét, neki pedig felismerni az összefüggéseket. Egy komoly munkakutya már nem kajáért dolgozik (persze vannak szituk, új helyzetek amikor simán belefér), de kölyökként ő is így kezdte.
Szóval dolgozunk, gyakorolunk, fogalmakkal és kutyalélektannal ismerkedünk, aztán szép lassan elkezdenek működni a blökik. Szocializálódnak, feloldódnak, alábbhagy a félelmi agresszió. Egyre gyorsabban reagálnak behívásra. Javul a gazdával való kapcsolatuk, örömmel működnek együtt vele, egyre jobban kiismerik egymást. Megoldhatatlannak tűnő problémák foszlanak el észrevétlenül, gazdik egyre magabiztosabbak lesznek, egyre “kutyásabbak”.
A vizsga napján azért megszeppennek picit, és ezt a kutyák is érzik. Az egyik bebújik az autó alá és az istennek nem akar előjönni, a másik szertelenül ugrál egyszerre százfelé, a harmadik és a negyedik nem akar elválni egymástól, az ötödik várhatóan összepisili majd magát örömében, ha bárki megsimogatja. A hatodik meg még maga sem tudja, milyen meglepetést talál ki, csak sejtjük, hogy a kajamegtagadás céljából kitett egyhetes lecsókolbászt fogja befalni mind az utolsó molekuláig.
Ehhez képest #1 előjött és ugyan nem túláradó örömmel, de mindent megcsinált, #2 fegyelmezte magát, #3 és #4 hajlandók voltak a vizsga idejére szétválni, #5 nem pisilt vagy nem vettem észre, #6 (kissé neheztelve) ezúttal lemondott a potyakajáról.
A gazdik meg vérszemet kaptak vagy mit. Nemhogy örülnének a babérjaiknak, jönni akarnak középfokra is. Elvetemültek.
