A humán faktor mindeközben agymol, rohan, vagy a kedvencem: telefonál. De legalábbis nyomkod. Idő – a drága – nem mehet kárba; szimplán csak kutyát sétáltatni pazarlás, akkor már megszellőztetem a gyereket, elintézek pár hívást, bekapok egy szendvicset. Hogy az ebzet közben mit csinál… kakál, üldöz, zabál? Csak csendben tegye. Aztán jól ki van mindenki akadva a szigorú pórázkötelezettségen (én is, csak másért), meg mennyire tele van kutyaszarral a város, és hogy hány házikedvencet sikerül egy-egy jól sikerült mérgezéskampánnyal eltenni láb alól.
Hahó, a jógazdiság nem ott kezdődik, mennyit puszilgatod nyomorultat, és hogy az ágyadban alhat, meg nyitott táposzsák mellett hagyod otthon amikor elmész, nehogy éhezzen szegényke! Hanem mondjuk veszed a fáradtságot és kifigyeled, mire van igazán szüksége. Mindig következetes és nyugodt vagy vele, megtanítod pár szabályra. Ismered a testbeszédét, a reakcióit, így például előre tudod, mitől ugat, rohan el, mászik bokor alá, hogy érinti másik kutya, macska, galamb, furcsán járó botos néni.
Akkor van esélyed kiszámítani, milyen helyzetben hogy viselkedik, és vagy elkerülöd a szitut, vagy felkészülsz rá. Odahívod, pórázra veszed, letiltod mielőtt belelovalná magát. Doris példul abszolút békés és elkerülő, ha kicsi félős – akár őrjöngve félős – kutya jön szembe, ő csak vagány kutyákkal áll szóba. Résen kell lennem viszont a nála nagyobbaknál*, mert azoktól ő fél, és ennek elég bunkó módon ad hangot: egészen közelről az arcába üvölt, majd elszalad. Én meg égek és magyarázkodom.
* a fekete orosz terrier szerinte maga az ördög, az ír farkas pedig… húúú, hát minimum a kénköves pokol
Igen, tanulom én is a jelen-levést, és persze hibázom, sokszor. Ezért visel Ardi szájkosarat, bénaságom bizonyítékát, mert még mindig nem vagyok eléggé ott. És ezért van, hogy Doris néha még mindig a frászt hozza rám – és csóri óriáskutyás gazdikra – a hirtelen kitörő hiszti-sikolyaival. De fejlődöm (talán egyszer beérem Zsót, aki a legnagyobb csacsogás közepén is kiszúrja, ha valamelyik kutya eltűnik a bokrosban), telefont nem veszem elő, ha nem muszáj, olykor otthon is felejtem (utóbbit csínján, pont egy ilyen alkalommal bírt csigolyám törni, nem volt fincsi), mert szerintem nem vagyok olyan fontos ember, hogy ennyi időre ne tudna nélkülözni a világ. Ez az idő a kutyáké.
Szóval nekem elég furi volt, mikor ismerőssel sétáltam, és egy ponton félhalkan megjegyeztem: action lesz, közben már húztam a kezemre a zacskót, Doris meg pár másodperc múlva begörbített és ledobta a csomagot, hogy cimbora miért hüledezett: honnan tudtad?
Cimbi speciel kutyátlan, ez enyhítő körülmény. Ha viszont kutyás kérdezi – mert volt ilyen – , én hüledezem; van, aki ezt nem tudja?
