Vissza-visszatérő téma a sajnálnivaló munkakutyáké, Julcsinál jobban nem tudom összefoglalni érveimet, olvassátok hát:
“Kutyás vakként határozottan merem kijelenteni, hogy a vakvezető kutyák egyáltalán nem sajnálni valók, ők végtelenül szolgálatrakész munkakutyák. Legalábbis másod-gazdiként tapasztalásaim ezt mutatják. Kizárólag saját meglátásomra hivatkozom, más hasonló kutyás nevében nem vagyok jogosult bármit is kijelenteni. Sajnos az utca embere a kutya-gazda párossal kizárólag munka közben találkozik, ahol elengedhetetlen a szigor, ha szükséges a megszidás, fegyelmezés. Mindez a saját biztonságom érdekében történik, hisz ha nem mutatom meg a kutyának mi helyes és mi nem, legközelebb lehetséges egy autó alatt kötünk ki, vagy éppen a lépcsőn töröm a nyakam. Ha jól megfigyeli a laikus ott van az állandó dicséret, megerősítés is a közös munkában, csak erről valahogy nem vesznek tudomást az emberek, ellentétben a fegyelmezéssel. Ugyanakkor a vakvezető kutyákat sajnálók nem látják azt az örömöt, amikor a kutya meglátja a munkát jelző hámot a gazda kezében. Igen, ők szeretik a munkájukat, nem teher nekik. Zorkám is, Zoém is messziről ugrik a hámba ha tartom nekik. Tovább megyek. Az utca embere nem látja a munka utáni, hazatérés pillanatait sem. Az együtt töltött játékokat, a felszabadult együtt lakás örömeit, a közös sétákat. Ilyenkor igen is a kutyáim levetkőzik a segítő munka terheit, és igazi kutyává alakulnak át. Szaladgál az udvaron, rágcsál, ha kell apportíroz, nyáron még a fürdés pancsolás is bőven a programjaink része. Kellhet ennél több egy kutyának? Gyakorlatilag a nap 24 óráját együtt töltjük. Kérdezem. Mennyivel jobb egy az udvarra kirakott, vagy esetleg hosszú órákra a négy fal között egyedül hagyott háziebnek a gazdája nélkül? Kedvezőbb ez a kutyasors? Hazánkban a vakvezető kutyával közlekedők társadalma meglehetősen kicsi, melyből az következik, hogy többé-kevésbé, de ismerjük egymást. A kutyakiképzés mögött olyan szakembergárda áll, akik gondosan választják ki az évekre párost alkotókat. Mindezt segíti az egyesületi elnökök ajánlása is, akik helyi szinten személyesen ismerik a megyéhez tartozó látássérülteket. Elmondhatom, hogy kutyáim és köztem egy olyan szoros lelki kapocs alakul ki, melyben társként kezelem őket. Közösen éljük meg a jót és a nehézségeket. Tudva tudják, hogy bizalmuk irányomban feltétlen lehet, bármely probléma esetén a segítés nemcsak egyirányú, mindig számíthatnak rám. Mi kell ennél több egy kutyának?”
Ezt tényleg csak tovább-ragozni tudom maximum, nem én élek már tizeniksz éve vakvezetővel, én csak tanítom őket, és bár képzés közben is rengetegszer találkozom az “utca hangjával”, a konstans együtt-létezéshez képest az bakfitty.
Azért kiemelek pár esetet, amikor is különösen jajjdeszemét! vagyok szegény kutyával és menten kihívják rám az állatvédőket meg a némethszilárdot.
(Hozzáteszem, hogy különböző képzettségi szinten levő kutyákkal dolgozom, lehet, hogy az egyiket lecseszem valamiért, a másikat meg nem, mert mondjuk a másik még nem tart ott, hogy az adott viselkedés elvárható lenne. Csak azt követelem a kutyától, amit már megtanítottam neki.)
#1 Fekszik nyugodtan a szép, ápolt, hámban levő kutya a forgalmas utcán egy pad mellett, jajjdeokos, eszem a szívét, hát muszáj megsimogatni! Erre a kutya feláll, menne a simogatóval (hűha, jujujj, maradj csak ott), aztán megjelenik egy mérges fejű csaj, elkapja a kutya pórázát, leszidja és visszaparancsolja a pad mellé. Szegény kiskutya, hát miért kell ilyen keményen bánni vele?!
- Azért, mert mindig lesz, aki “csak” meg akarja simogatni, “csak” jó mókának tartja, hogy cuppogjon neki, beszéljen hozzá, hívogassa, és ha ő erre reagál, akkor leendő gazdája visszatértekor a hűlt helyével szembesül, és basszus NEM LÁTJA, hova tűnt ebe. Vágod, mit érezne ilyen helyzetben?
#2 Egyszeri kutyagazdi jő, Morzsikát pórázon vezetve, Morzsika odarohan mindenhez és mindenkihez, többek között az egyre izgatottabb vakvezető ebzethez is, mire a hám túlfelén található “Kiképző” feliratú hangulatgyilkos egyén szigorúan megcsörrenti a pórázt és letiltja a bulit. De hát csak ismerkednek, hadd játsszanak!
- Csak ne munkaidőben. Ilyenkor dolgoznia kell, figyelnie, figyelj te is: EGY EMBER ÉLETÉRE VIGYÁZ. Munka közben a sofőr, az ápoló, a darukezelő se partizhat, bármennyire is kedve volna.
#3 Megyünk, mendegélünk, egyszercsak elrikkantom magam hogy pfúj! és mozdítok a pórázon. Ha elkéstem és egy pillanatra letette a fejét, a következő képben mellette térdelek és könyékig a torkában matatok, közben pedig nem kedves szavakkal illetem. Jajj, mit csinál már azzal a szegény kutyával?
- Azt csinálom, hogy elrettentem a folyamatos kajakereséstől. Kies hazánkban meglehetősen nagy az egy négyzetméterre eső kiflivégek száma, a pizzadarabokról, macskaszarról és egyéb csemegékről nem is beszélve. Valahogy meg kell értetni vele, hogy a munka nem ezek felkutatásáról és felporszívózásáról szól.
#4 Zsúfolt járművön utazunk, kényszerből túl közel mindenkihez, ebzetem pedig kihasználva a helyzetet orral tájékozódik, kinek a szatyrában van valami ehető, ki honnan jött. Szimatolgatását határozottan letiltom. Nem kell, engem nem zavar / biztos az én kutyámat érzi!
- Önt talán nem zavarja, de mást viszont igen. Nem mindenki szereti a kutyát, a ruháján a kutyaszőrt és a nedves orrnyomokat. Sok előjog megilleti a vakvezetőket, az emberek pedig tűrni kötelesek, nem kell ezzel visszaélni.
#5 Első pontra variáció: amikor nem a helyben maradásba kitett, hanem az éppen dolgozó kutyát simogatja, teszem azt, buszon helykeresés közben, és erre a kutyát szidom le. De hát a kutyák szeretik, ha simogatják őket és ő olyan okos!
- Itt tényleg csak azért szidom le őt, mert mást nem tehetek, holott szívesebben csapnék a simogató kezére, de neki vannak személyiségi jogai, csóri jószágnak meg nincsenek. Mindig lesz olyan ember, aki kérdezés nélkül simizik, megpróbálom arra rávenni a kutyát, hogy ne vegye dicséretnek , ne keresse az ilyen alkalmakat. De miért is akkora baj ez? Próbáljon meg egyszer bárki úgy beparkolni egy szűk helyre, hogy közben egy vadidegen benyúl a lehúzott ablakon és a fejét simogatja. Na? NEM SIMOGATUNK DOLGOZÓ KUTYÁT. Lehetőleg semmilyet se, mert nem a mienk, meg egyáltalán nem biztos, hogy szereti, és Kálmán Olgát sem simogatjuk meg az utcán csak azért, mert rengeteg esze van.
És még ezer ilyen eset van, amikor a nép csak a következményt látja, az ahhoz vezető utat, kiváltó okokat, az esetből leágazó további lehetőségeket már nem, de persze rögtön ítél. Meg valahogy még mindig az van a fejekben, hogy a kutyának az a jó, ha nem kell semmit se csinálnia, csak kapja a finom falatokat és mindent megengedünk neki.
Kutya nincs, aki ettől boldog lenne… de szerintem ember se.
