avagy kutyaáldozattal ússzuk meg a karácsonyt
Menekülőre fogtuk ismét, immár negyedik alkalommal léceltünk le az ünnepek idejére Budapestről valami nyugisabb, csendesebb, vagy simán csak élhetőbb vidékre. Első úticélunk Bécs volt, felmerült egy békafingnyi pillanatra, hogy megállnánk Parndorfban körülnézni, ha már úgyis útba esik, szerencsére azelőtt elvetettük az ötletet, hogy lassítottunk volna a lehajtónál. Mellette elsuhantunkban bámultuk a túcsordult parkolót, és örvendezénk vala, hogy már jópár éve nem tudja egyikünket se elkapni a dühödt vásárlási és ajándékozási láz, sőt lassan a családjainkat is sikerül leszoktatni róla.
Így tehát a bécsi adventi vásárban maximum a puncsospultot rohamoztuk meg néha (na jó, engem a csokiba mártott gyümölcsök is csábítottak), minden egyéb sürgetéstől mentesen, kényelmesen lődörögtünk vásártól sétálóutcáig, múzeumtól kutyafuttatóig.
Mert a kutyákat természetesen magunkkal vittük, akik csalódottan vették tudomásul mikor lekerült végre a póráz, hogy hiába ugranak fejest a bokrok aljába, padok alá, nem nagyon akad felporszívózandó finomság Osztrákiában. Se kaka, se kaja, se szemét. Volt azonban mindenhol kakiszacsi, és bár sok helyen virított az áthúzott kutyás tábla, cserébe a kijelölt kutyafuttatók még csak körbe se voltak kerítve – gondolom feltételezik, hogy akkor engeded el a kutyád, ha vissza is tudod hívni.
Eleinte szétaggódtuk magunkat, hogy vajon kutyabarátak-e a helyek, amiket kinéztünk, aztán hamar rájöttünk, hogy alapból mind az, maximum megkérnek, hogy tegyél rá szájkosarat. Jóval kevesebb kutya lakja Bécset, mint Budapestet, legalább nem botlottunk kutyagumiba lépten-nyomon, mondjuk ez a durva büntetési tételeknek is köszönhető. Persze kell mellé az igény, hogy jobban szeresd a környezeted tisztán.
Második állomásként becéloztuk a hegyeket, a köztük rejlő tiszta vizű tavak partján rengeteg helyes városkában rengeteg, kutyát is szívesen látó szálláshely közül választhattunk, lefoglaltam egy szupcsi mega-luxi pecót, 80 négyzetméter, jacuzzi, fapadló, falfűtés, minimál és modern és mégis barátságos, csak a miénk az egész épület… ami mellett vagy háromszor elmentünk, mire elhittük, hogy tényleg ez az, egyik oldalon rendezőpályaudvar, másikon valami gyár, mindezt egy max ötezres településen, kábé öt hegyláncnyi területen nincs még egy ilyen iparnegyed, nem semmi így beletrafálni, de nekem sikerült! Mindegy, karácsony lévén minden csendes volt és zárva. Kaját persze nem vettünk előre mert ennyi eszünk volt, de itt is akadt egy nyitva tartó stand, árult falafelt meg valami kolbászfélét, jólesett, na.*
*a szentestei menünk még Bécsben egy későig nyitva tartó kínai bódéból származott (isteni kacsás tésztát rittyentett össze a holtfáradt muksó, kígyózott is előtte a sor), másnap ugyan egy csomó étterem hívogatott, de KK mekit akart enni, tehát úgy lett. Nem tudom, lehet-e ünnepi menü ennél is lejjebb... jövőre meglátjuk.
Ebeink eddig egész jól viselték a kalandokat, elvégre harcedzett városi kutyák, itthon is rángatjuk őket magunkkal mindenhová, a végére tartogattuk csórikáimnak a feketelevest, amit persze mi is megszívtunk, de őket ez nem vigasztalta.
Merhogy kitaláltam, hogy nekünk fel kell mennünk a Dachsteinre, ott is a 5fingers kilátóra, és onnan letekintettni szőrös uralkodóinkkal az alanti birodalomra. Ki is néztem ügyesen, honnan indul lanovka drótkötélpályás felvonó, mennyi a jegy, meddig kell utazni rajta, onnan merre a kilátó. Minden olyan szépnek tűnt, a parkolóból látszott ugyan, hogy egy bazi nagy felhő csücsül a hegyen, de legyintettem; úgyis bőven fölé megyünk. Hát nem. Baangg! Bele a közepébe.
De annyira, hogy kábé akkor vettük észre: megérkeztünk, amikor a libegő kocsija nekiütődött a fogadóállomás peremének. Kiszálltunk, kiléptünk az épületből, üdvözlésképp kaptunk pár marék jeges havat a pofánkba a tomboló széltől, azon át bámultuk hunyorogva előttünk, oldalt és körbekörbe a tejfehér semmit. Elindultunk a távoli messzeségben – cirka 20 méterre – felderengő útjelző karó felé, a szél magasra tornyozta a havat, minden lépés küzdelem, fogalmunk sem volt, merre az arra, és a tábláktól se lettünk okosabbak. Dorci fagyott szempillákkal, utálkozva hunyorgott az összes időjárási anomáliára, a sheltie nyomorultul próbált meg minél kisebb felületet nyújtani az elemeknek, ezért leült, felváltva emelgette a mellső mancsait és reszketve várta a halált. KK felkapta a didergő cuncimókust és visszatepert vele az épületbe, még bent is hosszan sajnálgatta a mínuszoknak teljes öt percig kitett shetlandit. Persze sajnáltam én is, de nem lett baja, és jobban lefoglalt, hogy puffogjak az oly gondosan megtervezett, de elmaradt program miatt. Amiatt meg pláne, hogy másnapra ragyogó napsütést ígértek. Csakhogy akkor már hazafelé kellett indulnunk.
Összekanalaztuk a kiolvadt kutyákat, és visszalibegőztünk a parkolóba, útközben elemezgetve, hogy Ardi impozáns bundája maximum házikabátként funkcionál, meg arra jó, hogy összeszőrözze a kanapét, másra nem nagyon. Persze tudom, az éveken át tartó nyarankénti nyírás nem tett jót a szőrminőségének, meg amúgy is lakásban tartott mihaszna, na de hát na. Pendelybunda az, nem több.
Szegény jószágnak nem volt túl sikeres az éve, egy alkalommal nagy nehezen elloptak sheltie-barátjával pár szelet sonkát és ketten, együttes erővel képtelenek voltak széttépni a zsákmányt, máskor egy cane corso nézte őt levadászható csipogós játéknak (már gyógyul a bibi a csípőjén szerencsére), én meg mirelitrókát csinálok belőle, éreztetve vele, milyen kicsi és jelentéktelen állat is ő. Attól még persze imádnivaló.
A fotók semennyire nem érzékeltetik a tomboló végítéletetet, meg a kutyáink valódi szépségét se, de azért kattintgattunk sokat.