Kalandszombat

 – abszolúte off-topic poszt következik, semmi kutya – 

Valahogy egyrészt nagyon felnőttnek, másrészt meg mindenre kíváncsi kamasznak érzed magad, amikor ugyan már amúgy is a világ másik felén vagy viszonylag egyedül, erre gondolsz egyet és megszervezel magadnak egy kirándulást a legközelebbi nagyvárosba (szomszédos, tehát csak 200 km), szállást vadászol meg távolsági buszjegyet, aztán rájössz, hogy a buszpályaudvarig is ki kellene jutni valahogy de már nincs pofád a végtelenül cuki barátaidat nyúzni – már megint -, aztán szerencsére eszedbe jut, hogy a telefonodon még ott figyel az Uber app-ja, amit eltettél jobb időkre (mert hátha… és most van az a jobb idők, illetve az idő ugyanaz, csak a tér más a kontinuumban), beélesíted tehát újra, és jippikájé! minden együtt, let’s roll!

Szóval a legközelebbi nagyváros Montréal, 11 éve már voltunk ott nővérkémmel, de esett az eső és rohadt hideg volt meg köd, úgyhogy kábé annyira emlékszem, hogy kínunkban metróztunk meg a metróval párhuzamos aluljáró- és bevásárlóhálózatot jártuk, hogy ne ázzunk folyton rommá. És hogy be akartunk menni a Cirque du Soleil előadására, de nem volt rá pénzünk.

Hát ez nem sok. 

Úgyhogy Montréal reload, Uber-sofőr atompontos és végtelenül kedves (meséli, hogy itt is ki akarják nyírni a szolgáltatást időnként a taxisok, de nem jön össze ilyesmi egy demokráciában), a Greyhound rengeteg amcsi filmes menekülős jelenetet juttat eszembe (adjon egy jegyet bárhova, ami leghamarabb indul!), amúgy tágas és kényelmes, még rötyi is van rajta, a montréali buszpályaudvartól pedig kábé húsz percnyi sétára van a szállásom, és ez a húsz perc érdekes keresztmetszetet ad a városról.

Első blikkre Montréal izgalmas, pezsgő, kicsit koszos, nagyon multikulti, egyszerre európai és amerikai. Érezhetően vibrálóbb Ottawánál, az emberek némileg morcosabbak, több és tolakodóbb a koldus – de a high life jeleit se kell annyit keresgélni. Az  általános nyüzsgés közepén pedig időnként szembejön veled valami meghökkentően offtopic élmény, mint például ez a tér, ahol a metrókijárat mellett felállított pár hatalmas, meghajlított cső a környező zajokat – forgalom, emberek, metró – alakítja át transzcendens harmóniákká. 

 

Ugyan elsőre odataláltam a szállodához, de valami hiba keveredett a mátrixba, mert hiába álltam pont előtte, nem vettem észre és elindultam tőle elfele, aztán egyre kétségbeesetten kerestem, merre lehet. Arra jó volt, hogy felmérjem a környéket, és bingó! sikerült csukott szemmel megforgatva a százas körbe böknöm a választással; a kétcsillagos kis dizájncsoda pont a kínai, a latin és a bulinegyed találkozásánál volt,  egyik oldalán szexshop, másikon tetoválószalon, átellenben sztriptízbár, komolyan sajnáltam, hogy nem az XY(22) írja le a dimenzióimat, hanem az XX(44). 

Viszont ha már kínai negyed, muszáj volt megkóstolnom valami ideillőt, persze majdnem begyávultam, hogy jó lesz valami subway vagy végső esetben mekdonálc, mert azt legalább ismerem, de aztán győzött a kalandvágy és a na nehogymár ilyen beszari legyek – fíling, mert aztán bánhatom ha már nem vagyok ott. A pho ugyan vietnámi, de volt választék abból is, csak találnom kellett egy olyan helyet, ahol olvashatóan ki van írva, nehogy egy szecsuáni étteremben fajuljon késeléssé óhajom, aztán ehetek levest a saját lábszáramból főzve. 

Vérszemet kaptam, hogy milyen vagány csirke vagyok, csupa ázsiai között eszegetek, tök beolvadok, még az evőpálcikákkal is egész keveset bénáztam (és hála a google translate pánikszerű, de hatékony alkalmazásának sikerült elkerülnöm, hogy pacalt rendeljek vagy egyéb blöee-t), tehát a falodából kilépve nekiálltam valami igazi autentikus keleti desszertet keresni. Rémlett egy mangós hely, ami előtt hosszú sor kígyózott délután és este egyaránt, de csalódtam, mert csak mindenféle gyümölcsökkel felturbózott zöld teát árultak. Viszont mellette! Igen! Ez az amire vágytam! De jól néz ki! Mi a fene lehet ez…?

A miafene gofriba töltött fagylaltnak bizonyult, háromféle cukorkaszórási lehetőséggel, meg még sziruppal is nyakon öntve, hétmillió kalória, tehát gyanakodtam, hogy inkább amerikai találmány ez, semmint kínai, Elvis ette a mogyoróvajas kenyerét mézzel és lekvárral, nem Szun-ce. Annyiban viszont kínai mégis, hogy az elfogyasztása felér egy javarészt széthúzkodott, ingatag jenga-torony tovább-bontásával; még a félidő előtt jó eséllyel az öledbe borul az egész, utána meg tutira, mert addigra a gofri totál átázik a fagyitól. Szerencsére akkor már dugig voltam vele, úgyhogy inkább egy közeli kukára bíztam a maradékot. 

Tovább-kóvályogtam, kívántam is a sétát ennyi zabálás után, meg persze érdekelt Montréal by night, úgyhogy elég céltalanul mászkáltam össze-vissza, eltévedni nagyon nem lehetett (az utcák vagy párhuzamosak a folyóval, vagy kivezetnek hozzá), ha mégis elbizonytalanodnék ott a google maps, szóval inkább szívtam magamba minden látnivalót, hangulatot. Bekavarodtam egy grandiózus bevásárlóközpontba, ahol a boltok persze már zárva voltak, mégis elácsorogram egy ideig középen az V. szimfóniára lejtett víz- és fényjátékot bámulva. Pár utcával arrébb megtaláltam a St. Patrick katedrálist, nem tudtam már bemenni, megcsodáltam cserébe a teret körbevevő elegáns loftlakásokat, pokoli fűtésszámlájuk lehet télen a -40 fokban mire ezeket a belmagasságokat kifűtik, de akkor is rohadt menő. 

Elindultam hazafelé, egyrészt a lábam majd leszakadt, másrészt 10 után a bulinegyedben egyedül ténferegni valahogy nem tűnik annyira jó ötletnek mint anno húszévesen, begyávultam vagy mittudomén. Már közel voltam, mikor a Művészetek terén belefutottam valami egészen fantasztikus performanszba, először azt hittem, fizetős előadás, de nem, tök ingyenesen adott a társulat dobos-effektes-kakofonikus fény-víz-mozgáskoncertet, a tér különböző pontjairól megszólaltatva, néha városi zajokat imitálva, olykor vad hangszereket előkapva, élveztem nagyon, viszont a hideg egyre csípősebb lett, otthagytam, befejezni az ilyet úgyse lehet. 

Másnap folytattam a ténfergést az óvárosban és a parton, fotóztam, ami kimaradt addig. Például a montréali Notre Dame előtti tér két sarkán álló szobrokat, egy angol férfit – aki mopsszal a karján megvetően néz a templomra, a vallásos franciák jelképére -, és egy francia nőt – aki uszkárt tart, és közben sértődötten méregeti a Bank of Montréal épületét, az angol hatalom szimbólumát. A két alak egymásnak hátat fordít, de a kutyáik egymás felé szaglásznak, görbe tükröt tartva az egymást lelkesen ócsároló angol és francia kanadaiak elé. 

Vagy a különböző hangulatú tereket, kerteket, utcákat.

És míg a busz indulására várva a szupermarketben vett szusiebédemet eszegettem egy padon, egy ázsiai srác gitározott a közelben.

Passzolt a hétvégémhez.