És igen, már megint akkor sikerült lovazni mennem – és ezért uzkve 300 km-t autókáznom – , amikor esett, ködlött, csöpögött, tocsogott. Mármint ott. Pesten mindeközben hétágra sütött a Nap vénasszonynyáras langymelegben.
A ku… ruc nénikéjét neki.
Rettentő jókat derül ezen minden ismerősöm, ottaniak, itteniek vegyesen, eleinte még tényleg vicces volt. De amikor az első nap általában azzal telik, hogy hosszasan beszélgetek az elkanászodott paripával, hogy ugyan ne akarjon már lerakni, meg úgyis az lesz amit én akarok, mert kettőnk közül én vagyok a ragadozóbb, a másodikon még mindig be-bepróbálkozik és a harmadikon végre tudunk harmonikusan együtt-létezni de akkor meg már indulok haza, szóval ilyen szoros táncrend mellett nem esik jól, ha… nos, esik.
Ez alkalommal főleg az előző heti özönvizek hagyatékát élveztük, utánpótlás csak harmadnap jött, de addig is parádésakat sárcsolyáztunk (© VF), dagonyáztunk, cuppogtunk. A lég meg olyan jó ködös-novemberes volt, ha nem zöldellnek a fák, el is hiszem. Szomorkás lett a hangulatom tőle, észrevettem minden fairtást (sokakat irritálnak a függőleges törzsek, csak vízszintesen viselik el őket. Aztán hagyják évekig ott-rohadni), széttúrt utat (össznépi szórakozás kizárólag csatakos időben elővenni a traktort), gerilla-villanypásztortelepítést (szorosan az út mellé mindkét oldalt, nehogy félre tudjon bárki húzódni, ha szembejön egy autó), amit nyáridőben annyira nem. Bánatomban le is fotóztam mindezt, amennyire lóhátról meg telefonnal lehetett.
Megörökítettem azért sejtelmes erdei utakat, virító növényeket, hancúrozó patásokat, patátlanokat. Mert alapvetően tök jó ott lenni és lelazulni. Tiszta levegőt harapni meg saját sütésű kenyeret. Lózás után májat amortizálni. Kutyákat egész nap rohangálni, játszani, elkanászodni hagyni.
Hazafelé alig-alig gyorshajtani.